52. fejezet - "Adele még él! Ezt ne felejtsd el..."

*Niall szemszöge*

Hajnali egykor kötött ki a komp Liverpool partjainál. Azonnal kocsiba ültem. Hosszú még az út Londonig.

Betettem a CD-t,amit Adele Harrytől kapott karácsonyra. Feltekertem a hang erőt és még jobban tapostam a gáz pedált. A szinte kihalt autópályán 190-el hajtottam.

A gondolataim végig Adele-on jártak. Iszonyatosan tehetséges. És az orvos… Azt mondta,hogy előfordulhat agy károsodás. Akkor nem csak a szerelmemet,hanem egy hihetetlen tehetséget is elveszítek.

Egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt. Mindig próbálom a dolgokban a jót meglátni,de most nem megy. A bandában is én vagyok az,aki lelket önt a többiekbe és tanácsot adok. De most ezekre nekem volt szükségem. Liamre,Louisra,Harryre,Zaynre és Londonra volt szükségem. Egy percig sem tudtam volna tovább a kórházban maradni. Nem bírom. Lehet,hogy jobb lett volna együtt elmenni… Az lett volna a legjobb.

-Úr isten! Nem beszélhetek úgy,mint egy depressziós. Mi történt velem? – már magamban is beszélek. Tök jó…

Beletúrtam a hajamba és csak az utat figyeltem. 20 perc vezetés után úgy döntöttem,megállok egy benzinkútnál. Muszájnak éreztem,hogy kiszálljak. Az öngyilkos gondolataim egyre erősödtek. Teljesen becsavarodtam.

Kicsit kómásan bementem és vettem egy energia italt. Enni nem bírtam semmit,már lassan egy napja. Visszamentem a kocsihoz. Felpattintottam a Red Bull-t és egy nagyot kortyoltam belőle. Kirázott a hideg. Valószínűleg az álmatlanság és az idegesség miatt. Nem lesz ez így jó. Beültem a kényelmes bőr ülésbe és gázt adtam. Most már kicsit óvatosabban vezettem. Minél előbb otthon akartam lenni.

***

Felhajtottam a garázs bejáróhoz. Kiszálltam és becsaptam az ajtót. Bénáztam egy sort a kapunál,de sikerült bejutnom. Berohantam a házba. Ledobtam magamról mindent és felkapcsoltam az összes lámpát. Liam kómás fejjel lépkedett le a lépcsőn,mögötte Zayn és Lexi.

-Sziasztok!

-Niall! – sikított fel Robin. Szinte mindenkit fellökött és sírva ugrott a nyakamba. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem öleltem vissza. Nagy nehezen lehámoztam magamról és lerogytam a kanapéra. Szép lassan megtelt a nappali. Louis és Harry is előkerültek. Én csak szótlanul feküdtem egy helyben. A plafont bámultam. Éreztem,hogy egyre jobban kifeszül mindenki. Mondanom kellett valamit nekik. Felültem;kicsit bizonytalanul vágtam bele.

-Nos…szóval. Adele élet-halál között lebeg. Nem tudnak az orvosok sem semmi konkrétat mondani. Lehet,hogy károsodott az agya. Én csak egyet tudok biztosan… - hangom elcsuklott és szemeim ismét megteltek könnyel.

-Nialler!? – tette kezét vállamra Louis.

-Jól vagyok. – megtöröltem szemeim és úgy tettem,mintha mi sem történt volna.

-Csak ezt ne mond! – nézett rám szúrós tekintettel Liam.

-Mond már el,hogy mi van VELE! – üvöltött velem Robin és ismét sírásban tört ki.

-Jó… Elmondok mindent részletesen. – sóhajtottam – Reggel,amikor felkeltem nem találtam Őt sehol. Felhívtam,hogy hol van. Azt mondta,hogy egy tónál,de nem talál haza. Mondtam neki,hogy maradjon ott,utána megyek. Negyed óra múlva már ott voltam annál a bánya tónál. A jég fel volt repedve és Adelet nem láttam sehol. Bementem a vízbe és keresni kezdtem. 10 perc szenvedés után sikerült kihúznom. Mentőt hívtam,akik újraélesztették. Én teljesen sokkosan mentem haza. Greggel össze is vesztem… De nem ez a lényeg. Ez előtt a dolog előtt Adele elmondott nekem valamit… - itt elhallgattam. Nem tudtam,hogy jó ötlet-e.

-Mit? – kérdezte egyszerre Harry és Louis.

Végig néztem a szobában. Döbbent és kíváncsi tekintetek. Most már el kell mondanom.

-Terhes. Adele terhes volt. Először nem okozott gondot,de aztán bepánikoltam és egy napig nem beszéltünk. Utána történt ez… És nem tudom eldönteni,hogy ez csak egy baleset volt vagy… Mi van? – mindenki úgy nézett rám,mintha nem ismernének.

-Mit mondtál az előbb? – kérdezte Harry kétségbe esetten.

-Adele terhes VOLT. – emelte ki Zayn.

-Igen… Csak volt. A babát már nem tudták megmenteni. Adele állapota is kritikus.

-Még mindig nem értem,hogy akkor mit keresel itt. Mellette lenne a helyed. Mit fog csinálni,ha felébred és te nem vagy ott? – hisztizett Robin. De lehet,hogy igaza van.

-Ne haragudjatok,de én ezt nem bírom! – Lexi kiszállt Zayn öléből és egy ajtó csapódás jelezte,hogy elment.

-Robin! Neked lenne erőd egész nap azt nézni,hogy Harry haldoklik? Lenne annyi benned,hogy ott ülj mellette és nézd a mozdulatlan testét és közben belehalj a fájdalomba,hogy lehet,hogy már soha nem látod a fényben úszó tekintetét???

-Adele még él! Ezt ne felejtsd el és ne beszélj úgy,mintha már nem lenne köztünk!

-Ezt soha nem fogjátok megérteni!!! Széttép belül az az érzés,hogy lehet,hogy már soha nem csókolhatom,soha nem ébredhetek mellette… Úgy érzem mindent elrontottam,mert még az utolsó csókunkra sem emlékszem… Elrontottam… És inkább vele együtt halnék,minthogy nélküle éljek. – nem tudom mi ütött belém. Teljesen leüvöltöttem a fejét szegénynek,de most kijött minden érzés,ami bennem volt.

-Ez nem normális! Te nem tehetsz semmiről. Teljesen becsavarodtál. Nehogy kinyírd magad! – aggodalmaskodott Louis.

-Hidd el már gondoltam rá…

-Na jó! – Liam összecsapta kezeit – Szerintem most mindenki aludjon egy nagyot. Ez most mindenkit megvisel,de holnap talán mindent tisztábban át tudunk gondolni.

Mindenki tudomásul vette szavait és elindult az emeletre. Robin undorodva nézett rám. Úgy nézett rám,mintha én öltem volna meg Adelet.

Ketten maradtunk…

-Mit csináljak??? Amég ide tartottam folyton a halálon járt az agyam.

-Nem tudom… Csak azt,hogy már minden ember gondolt ilyesmire. Annyit kérek,hogy ne csinálj hülyeséget! Légy önmagad! Én hiszem,hogy Adele-al minden rendben lesz. Ne add fel!

-Köszönöm Liam! – átöleltem és elindultam az emeletre. Olyan kimerült voltam,hogy le se zuhanyoztam. Bedőltem az ágyba. Benyúltam a párna alá és kihúztam Adele pólóját. Még a nyáron hagyta itt,amikor haza ment. Azóta itt van. Orromhoz emeltem a rózsaszín ruhadarabot és beszívtam édes illatát. Láttam magam előtt. Gyönyörű kék szemei,kedves mosolya azonnal elvarázsolt.

-Szeretlek. – suttogtam és lassan álomba merültem.

Help me!!!!?

Sziasztok! :)
Az a problémám,hogy valami klassz kinézetet szeretnék a blognak,de nem tudok normálisan fejlécet/képet szerkeszteni. /hülye vagyok az ilyenekhez xdd/
Nagyon megköszönném,ha segítenétek. ^-^
Ha van időtök légyszíves írjatok privit! /facebookon vagy ide: rebe0612@gmail.com/

Köszi,puszi  xx

51. fejezet - Tehetetlenség

*Niall szemszöge*

-Nagyon sajnálom. Mi mindent megtettünk,de…

Mereven néztem az orvosra. Tudtam,hogy mi lesz a következő mondata. Nem akartam elhinni. Annyi mindenen mentünk keresztül Adele-al. Nem veszíthetem el. Voltak hibái,de én megbocsájtottam neki. Hogy miért? Talán azért,mert már az életem részévé vált. Nem tudom elképzelni,hogy mi lett volna velem,ha nem ismerem meg őt. Valószínűleg még mindig olyan kisfiús lennék és mélyen érintene a negatív kritika,amit a „rajongóktól” kapok. De nem! Adele megtanított arra,hogy ne foglalkozzak velük. Ő volt az,akinek mindig is tökéletes voltam. Még a legrosszabb napomon is,amikor alig szóltam hozzá. Neki még kócosan és morgósan is tökéletes voltam.

-Hahó! Niall! Figyel rám? – hadonászott előttem a doki. Valószínüleg egészen eddig hozzám beszélt,de nem hallottam semmit,csak magamat.

-Elnézést. Elmondaná még egyszer?

-A kisbabát sajnos nem tudtuk megmenti. Adele állapota stabil. Még nem ébredt fel. Elképzelhető,hogy agy károsodást is szenvedett,de azt majd csak akkor tudjuk meg,ha felébredt. Nagyon sajnálom.

Bólintottam és oda sétáltam Adele szobájának ajtajához. A kis ablakon keresztül figyeltem őt. Mozdulatlanul feküdt a hófehér ágyban.

-Bemehet,ha gondolja. – szólalt meg a nővér mellettem.

Halkan benyitottam. Lassan oda sétáltam mellé. Megfogtam a kezét.

-Nagyon sajnálom kicsim. Tudom,hogy szeretetted volna. De hidd el,minden rendben lesz. Meggyógyulsz és elmegyünk nyaralni. Csak mi ketten. Mondjuk Hawaiira? Igen,az jó lesz. – mosolyogtam – És utána haza viszlek. Veszek egy szép kis házat a kaliforniai tengerparton. És ott fogunk lakni. Anyukáddal együtt. Tudom,hogy nagyon hiányzik. – szemeim megteltek könnyel. Leültem az ágya szélére. Mindkét kezét szorosan a mellkasomra tettem. Olyan gyönyörű volt. Az arca komolyságot tükrözött. Tudtam,hogy ha felébred minden a régi lesz.

-Ne haragudj,de mennem kell. – megtöröltem az arcomat és egy puszit nyomtam a homlokára. – Minden rendben lesz. – végig simítottam a haján és hátrébb léptem. Még pár percig néztem őt,hátha felébred. Aztán erőt vettem magamon és kimentem.

A folyosó üres volt már este 10 órakor. A fejemre húztam egy sapkát,majd kapucnit. A sálat a nyakam és az arcom elé tekertem. Nem akartam,hogy felismerjenek. Végig szaladtam a lépcsőkön és a földszintre értem. A hatalmas üveg ajtók túloldalán újságírók és riporterek vertek sátrat. Nem adták fel egyhamar. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a kijárat felé. Kinyitottam az ajtót. Mindenki felpattant és rám szegezték tekintetüket. Gyorsan körbekémleltem,majd a földet kezdtem el bámulni. Végigszeltem a kisebb tömegen. Lenyugodva értem ki a parkolóba. Szerencsére senki nem ismert fel. 

Bepattantam a bérelt Audiba. Lehámoztam magamról az „álruhát”. Fejemet a kormánynak támasztottam és zokogni kezdtem. Mióta Adele-al vagyok,most először tört ki belőlem. A felszínre tört minden elfojtott érzelmem. A fájdalom,amit azzal okozott,hogy megcsalt. A felismerés,hogy apa vagyok. A küzdés vágy,amit az életéért tettem. És most… a fene nagy tehetetlenség. És a gondolat,amibe beleborzongok… Hogyan mondjam majd el Neki,hogy a gyermeke meghalt? Az a gyermek,aki számára mindennél fontosabb volt. A Mi gyermekünk.

-Szedd össze magad! – suttogtam magam elé a vak sötétben. Vettem pár mély levegőt és becsatoltam a biztonsági övemet. Kihajtottam a parkolóból. Ráléptem a gázra és iszonyat sebességgel hajtottam a fő úton. A KRESZ volt az,ami most a legkevésbé érdekelt.

A kikötőbe érkeztem. A kocsival felhajtottam a rámpán. Levettem a lábam a gázról és kiszálltam. Elindultam a komp fedélzetére. Elhúztam a telefonom és pötyögtem gyorsan egy SMS-t.

Ne várjatok haza! Visszamentem UK-ba. Majd jelentkezem. xx

Elküldtem Gregnek,majd írtam Liamnek,hogy pár óra múlva otthon vagyok.

*Adele szemszöge*

Mindent hallottam,ami körülöttem történt. Értettem minden egyes szót,tisztán. Bőrömön éreztem Niall gyengéd érintését,és magamba szívtam illatát. Megpróbálkoztam kinyitni a szemem,de nem sikerült. Mindent elárasztott a végtelen sötétség. A számat,mintha összeragasztották volna. Beszélni akartam Niallhoz. Elakartam neki mondani,hogy szeretem és lehet,hogy jobb így,hogy nincs gyerek. Elakartam neki mondani,hogy lehet,hogy nem a MI gyermekünket vesztettük el,hanem Harry gyerekét. Elakartam mondani,hogy mennyire imádom,és hogy elképesztő,amiket mondott… De nem ment. A szám nem nyílt,szorosan összetapadtak ajkaim és egy hang sem jött ki a torkomon.

Lehet,hogy itt vagyok és látnak,nem haltam meg,de… Teljesen úgy érzem,hogy eltűntem. Nem az az ember vagyok,aki régen. Valami megváltozott bennem. Azt hiszem nem álmodom tovább a tündérmesémet. Hiszen nincs ilyen. Senki sem tökéletes és senkinek nincs tökéletes élete. Én most kaptam egy második esélyt. Amit nem ronthatok el. Nem ronthatom el azzal,hogy eldobom.

Most is kavarog a fejemben,hogy miért? Miért nem küzdöttem? Feladtam és eldobtam magamtól az életet. Ami valljuk be őszintén koránt sem átlagos. Meg van mindenem. Egy világhírű pasi,család,barátok,munka,van hol laknom,van mit ennem,márkás ruhákban járni-kelni. Hülyeség volt feladni. De most már mindegy. Itt áll előttem a lehetőség,hogy újra kezdjem. Élni fogok vele és minden erőmmel azon leszek,hogy felkeljek. Sikerüljön kinyitni a szemem és szétnézni a világban. És sikerüljön mindezt elmondanom annak az embernek,akit mindennél jobban szeretek.

50. fejezet - Küzdj az életedért!

*Niall szemszöge*

Nem értettem,miért kell elmennie egyedül,ilyenkor,olyan helyre amit nem is ismer. Kicsit ki voltam rá akadva.

Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam Adele után. Nem volt olyan messze a tó,ezért bő 10 perc gyaloglás után megérkeztem.

Megálltam a bokáig érő hóban és a tájat figyeltem. Adele sehol nem volt. A tavon a jég fel volt repedve. Nem tudtam semmi jóra gondolni. Leszaladtam a kis dombon, a stég mellett egyenesen a jeges vízbe futottam. Nem éreztem még ennyi félelmet. A bánya tó elég hirtelen mélyült, nyakig elsüllyedtem,de nem adtam fel. A tó közepéhez érve teljesen kimerültem,de Adele még mindig nem volt meg.

-Adele! – üvöltöttem kétségbe esetten. A jéghideg lé átjárta testem. Nem voltam képes gondolkodni. Kapálóztam össze-vissza. Erőt vettem magamon és az utolsó reményemben lemerültem a víz alá. Szemeimet kinyitottam,és egyre mélyebbre úsztam. A tó rettenetes mély volt. Küzdöttem a fulladás ellen,mert tudtam,hogy még egyszer nem leszek képes lemerülni. Nagy nehezen megtaláltam barátnőmet. Majdnem elkezdtem ordítani,amikor rájöttem,hogy az végzetes lenne. Elkezdtem felé úszni. Tehetetlenül vergődött a hullámok között,amit én okoztam. Megragadtam mind a két karját és a hátamra húztam testét. A lehető leggyorsabban elindultam a felszínre.

-Adele ne tedd ezt velem! – levegő után kapkodva vonszoltam ki a partra. A szám remegett és alig tudtam megállni a lábamon. A fejem szorított és olyan volt,mintha megfagyott volna a vér az ereimben. Letelepedtem a mozdulatlan test mellé. Vizes haja rátapadt hófehér arcára. A szája nyitva volt,a szemei csukva. Tudtam,hogy mi történt…

-Hol van? Ez nem igaz. – kerestem a telefonomat a zsebemben. Lehet kicsit megőrültem,hogy magamban beszélek. Levettem csurom vizes kabátomat,kicsit kicsavartam és betakartam vele barátnőmet. Reszkettem,de most nem érdekelt. Az fontosabb volt,hogy ne haljon meg.

Nagy nehezen elővettem a mobilom,ami elázott,de még valamilyen szinten működött.

-Halló? Itt az Országos Mentőszolgálat. Miben segíthetek?

-A barátnőm… Egy tóba… Fulladt. – erősen ziháltam és remegett a kezem.

-Rendben. Meg tudnád adni a pontos tartózkodási helyét? – kérdezte a női hang halál nyugodtan.

-Mullingar. Bánya tó.

-Máris küldök egy mentő osztagot. Addig is kövesse az utasításaimat.

Bólintottam,de tudtam,hogy nem lát. Úgy tettem ahogy mondta. A hideg hóról átvittem a fa deszkás stégre. Kezemet a bal mellkasára helyeztem. A kezemre pedig a másikat. Elkezdtem újraéleszteni. Nem nagyon ment,féltem,hogy eltöröm a bordáit. De küzdöttem az életéért.

Szerencsére a mentők hamar megérkezett.

Adelet felpakolták egy hordágyra,pokrócokkal próbálták felmelegíteni. Az egyik mentős átvette szerepemet,nagyobb hozzá értéssel folytatta a szív masszázst. Én is be akartam szállni,hogy mellette legyek,de nem engedtek.

Ott álltam teljesen egyedül. Néztem,ahogy az autó szirénázva elhajt. Üres volt körülöttem minden. Kép kockák töltötték meg a fejem. Az együtt töltött percek emlékei.

-Nem lehet. – suttogtam és elkezdtem csiga tempóban haza sétálni. Nem viselkedhetek úgy,mintha már meghalt volna!

*Adele szemszöge*

Újra Kaliforniában voltam. De most más volt. Az utcák kihaltak,se egy autó,se egy élő lélek. Az utcánkban sétáltam. Megérkeztem a házunk elé. Rutinosan nyitottam ajtót,és léptem be a házba. Nagy volt a csend.

-Hahó! – kiáltottam.

-Itt vagyok! – jött a válasz a nappaliból. Ismerős hang volt,de nem tudtam kihez kötni. Bementem.

-Már vártalak. – húzta széles mosolyra a száját nagymamám. Közelebb léptem hozzá. Felpattant és megölelt.

-Hogy kerülsz ide?

-Én mindig itt vagyok. Az a kérdés,hogy TE miért vagy itt?

-Meghaltam.

-Még nem.

-Ezt,hogy érted? Megfulladtam.

-Úgy értem,hogy ha elég gyors vagy még vissza mehetsz. Adele,figyelj rám! Nem hagyhatod el a családodat és a szerelmedet. Fiatal vagy még. És gondolj a babára is. Niall küzdött az életedért,küzdj te is a sajátodért!

-Jézusom,te honnan tudsz ezekről?

-Az most mindegy. Lényeg az,hogy siess. Nincs sok időd. Már így is rengeteg órát pazaroltál el. – a hangja dühös,és ellent mondást nem tűrő volt.

Rose nagymamám még kiskoromban meghalt. Olyan 3 éves lehettem. Az utolsó emlékem róla az,ahogy a haldokló nagypapámmal veszekszik. Akkor még semmit nem értetettem belőle,de idővel rájöttem.

"A valóság a nap végére legtöbbször nyakatekert és fenekestül felfordul. És aztán valahogy, valószínűtlenül, amikor nem is várnánk, a világ ismét helyre áll."

-Indulj! – harsogta a fülembe. Nem vártam tovább,sarkon fordultam és ott hagytam. Kiléptem az utcára és rohanni kezdtem abba az irányba ahonnan jöttem. Hosszú,földik érő,fehér ruhámat feltűrtem és úgy futottam tovább. Az út hamar véget ért és mindent elöntött a vakító fény, és a víz. Újra lebegtem a vízben,de nem fulladtam meg, nem fájt. Egészen kellemes és megnyugtató érzés volt. Aztán hirtelen elsötétült minden,a víz elillant és a kellemest felváltotta a félelem és a fájdalom.

*Niall szemszöge*

Már másfél órája ülök itt a kényelmetlen kórházi padon. Ide fele jövet meg kellett küzdenem az újságírókkal és a ténnyel,hogy közel három órája küzdenek a barátnőm életéért.

Egy orvos,keményen és érzelem mentesen közölte velem,hogy mindent megtesznek,de készüljek fel a legrosszabbra.

***

Már majdnem agy vérzést kaptam,hogy nem tudok semmi se tenni a barátnőmért. És az is rátett egy lapáttal,hogy közel 6 órája ülök itt és senki nem mond semmit.

Telefonon tartottam a kapcsolatot apával,twitteren pedig Liammel,aki mindent továbbított a többieknek. Be akartam már menni Adelehoz. Megfogni a kezét és az ő szájából hallani azt,hogy minden rendben van.

-Mr. Horan? – jött ki egy doki a szobájából.

-Igen? – azonnal felpattantam és reméltem,hogy jó hírt hoz.

-Nagyon sajnálom. Min mindent megtettünk,de…

49. fejezet - Eltűntem

*Adele szemszöge*

Hátradőltem a fotelban és csak néztem ki a fejemből…

Igazi ribancnak éreztem magam. Nem volt elég,hogy megcsalom azt az embert,akit még a saját életemnél is jobban szeretek és féltek,most még az is lehet,hogy a legjobb barátja gyerekét hordom a szívem alatt. Nem bocsájtanám meg magamnak,ha ez valóban igaz lenne. Tönkre tenném az egész banda hírnevét,és a saját életemet is. Nem akarom,hogy életem eddiggi legnagyobb hibája a címlapokon szerepeljen. Titokban kell tartanom egy egész világ előtt. Csak azt nem tudom még,hogy hogyan. Ne menjek 9 hónapig utcára!? Valami értelmesebb ötlet kéne. Mondjuk elmondani mindent Harrynek és Niallnak...

Nem! Nem fogom tönkre tenni a barátságukat. Már az is csoda,hogy a félrelépésem után is jóban vannak.

Rápillantottam az órára. Reggel 6 óra 11 perc. Ami azt jelenti,hogy nemsokára Niallnek is muszáj felkelnie. Délelőtt indulunk vissza Londonba.

Még rengeteg időm volt elkészülni,ezért úgy döntöttem elmegyek sétálni. Felvettem a pizsomámra egy melegítőt és egy kabátot.

*Harry szemszöge*

Tegnap este jöttünk vissza a londoni házba. Louis és Liam már otthon voltak. Robinnal este kipakoltunk és reggel korán keltünk. Nem is értem miért.

-Jó reggelt. – köszöntünk a nappaliban ülőknek.

-Nektek is. – nézett fel Liam a laptopjából. Louis csak tovább iszogatta a kávéját. Leültem mellé.

-És miújság cica? – birizgálta tincseimet Louis.

-Együtt vagyunk. – néztem rá vigyorogva.

-Mindigis tudtam te kis rosszaság! – kacsintott és megpróbált arcon puszilni.

-Szerintem nem rád gondolt. – vigyorgott önelégülten Robin és leült mellém. Édesen megcsókolt.

-Na ne! Ne már,hogy megint együtt vagytok. – háborodott fel Boo Bear. Utálja,ha így hívjuk,ezért inkább ezt magamban tartom.

-Louis. Értsd meg,hogy én még senki mást nem szerettem annyira,mint Őt. Tudom,hogy nem jöttök ki jól,de ezen tudtok változtatni.

-Harry! Én megértem. Csak,ha esetleg nem úgy mennének a dolgok ne gyere hozzám tök depressziósan,mert… Én megmondtam.

-Várj! Nem igazán értelek. Mit is mondtál meg? – megragadta a karom,elég erősen és kihúzott a konyhába.

-Robin sötét és sérült. – közölte velem komoran,amin elég rendesen felhúztam magam.

-Na szép. Most már nem csak idegesítőnek és nyálasan romatikusnak tartod,hanem butának is

-Nem úgy sötét. A lelke. El tudod képzelni miken ment keresztül? Nem hiszem,hogy ezek után te még kellenél neki. Nem akar majd többet csalódni. Ha azt akarod,hogy melletted maradjon soha… érted? SOHA nem szabad őt megbántanod. – meg se várta a válaszomat,ami talán jobb is. Leosztottam volna rendesen,de szerencsére itthagyott. Visszamentem nappaliba és megpróbáltam nem azokra gondolni amiket Louis az előbb a fejemhez vágott.

*Adele szemszöge*

Kint még sötét volt. A Nap még csak most kezd előbújni. Rettenetesen hideg volt,de nem fáztam. Elsétáltam a házak előtt,egészen az utca végig. Nem ismertem annyira Mullingart,de emlékeztem Niall merre vitt a múltkor. Balra fordultam és egy kis sétálóutcába értem. Az út mentén kopasz fák és üres padok. Gyorsan szedtem a lábaimat,nem tudom miért,de úgy éreztem,hogy valaki követ. Percenként hátrafordultam,de nem láttam senkit magam mögött. Elkezdtem rohanni. Csak futottam előre. Nem tudtam merre megyek és,hogy hol vagyok. Futotottam. Menekültem az életem és a sorsom elől.

Megláttam azt a helyet,amit kerestem. Nyugodt volt. Emberi életnek jele sem volt. A havas ösvényt átszelve siettem a stég felé,amit körülvett a fagyott víz. Leültem a fa deszkákra. Kicsit lógattam a lábam,aztán óvatosan rámerészkedtem a jégre. Vastagnak tűnt,ezért egy kicsit csúszkáltam.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Elővettem és rányomtam a fogad lehetőségre.

-Szia. Már megint merre jársz? – szólt bele unott és álmos hangon Niall.

-Szia. Őszintén? Fogalmam sincs. Egy tónál.

-Fogalmad sincs!?

-Nem igazán.

-Jó akkor utánad megyek. – sóhajtott és ki is nyomta.

Elindultam vissza a stéghez. Ami nem volt egyszerű a csúszós jégen. A tó közepe fele szerencsésen hasra estem. Persze,nem is én lennék. Nagy nehezen feltápászkodtam. Amikor már a lábaimon álltam megreccsent alattam a jég. Teljesen bepánikoltam és megpróbáltam minél kijjebb jutni. A lábam alatt táblakra törött a jég. A víz jéghideg volt. Fájdalmat okozott minden egyes mozdulat. A szám remegett és nem tudtam mit tenni. Megpróbáltam kiúszni,ami egy darabig ment is,de lezsibbadtak a karjaim. A lábaimmal sem kalimpáltam tovább. Vettem egy utolsó levegőt és hagytam,hogy elmerüljek.

"A dolgok eltűnnek. A fájdalom semmivé válik. A vér megáll az ereinkben és az emberek… az emberek meghalnak. Lenne még mondandóm… rengeteg. De… eltűntem."

48. fejezet - Három héttel ezelőtt

*Adele szemszöge*

A délután hátra lévő részét külön töltöttük. Szinte egymáshoz sem szóltunk. Ahhoz képest amiket mondott nem éreztem,hogy úgy is viselkedne. Mondjuk nem várhatom el tőle,hogy örömittasul a nyakamba ugorjon. Én sem vagyok önfeledten boldog,de szomorú se. Ez olyan köztes állapot,amikor szinte nem is a valóságban érzed magad,hanem a saját világodban,ahol minden jó. Egyenlőre jól mennek a dolgok. Niall egész jól fogadta,kicsit meg is lepődtem. Arra számítottam,hogy egy hétig magába fordulva fog élni,nélkülem. Nem gondoltam volna,hogy 1 óra agyalás után így dönt.

Egyenlőre még senki nem akarok erről beszélni. Se a bandának,se Robinnak. Anyának meg végképp nem. Már attól teljesen kiborult,amikor megtudta,hogy Nikki terhes. Pedig ő nem is a lánya. Mi lenne,ha most közölném vele? Nem hiszem,hogy túlélném.

Nagy unalmamban kicsit kimentem a kertbe. Körülnéztem. Semmi érdekes. Mindenhol hó,hó és még több hó. Nem tudom,hogy hogy fogok még két teljes napot kibírni. Hiányzik Robin és Lexi. Na meg persze a srácok is. Főleg Louis. Ha itt lenne tuti nem unatkoznék.

Elég volt a hidegből,ezért bementem. Greggel csináltunk forró csokit és megnéztünk pár karácsonyi filmet.

*Harry szemszöge*

Jól mennek a dolgok. Talán túl jól. Robinnal újra együtt vagyunk. Anyának igaza volt. Teljesen megérte.

-Min gondolkozol? – kérdezte Robin és a meztelen mellkasomat simogatta.

-Azon,hogy hogy lehetsz ilyen gyönyörű. – mosolyogtam. Megpróbált még egyszer elcsábítani.

-Elég mocskosak vagyunk már Styles! – nevetett.

-Nem számít.

-Ne már. Anyukád lent van. Szerintem elég hangosak voltunk az előbb is.

-Jól van,akkor csináljunk mást. Elviszlek egy kis városnézésre.

-Benne vagyok. – vigyorgott Robin.

Gyorsan elkészültünk. Felvettem egy farmert,bakancsot és egy inget.

Elvittem Robint mindenhová. Megmondom őszintén hiányzott,de az nem ,hogy minden lépésünket újságírók követték…

*Adele szemszöge*

Este beosontam Niallhoz. Még mindig nem beszéltünk.

-Jó éjt! – morogta és átfordult a másik felére.

-Neked is. – bebújtam mellé. Egymásnak háttal aludtunk el…

-Anyu! – futott felém egy copfos kislány. – Segíts!

-Ne félj,itt vagyok. – felemeltem a kis csöppséget. 
Hatalmas zöld szemei voltak. 
Rossz érzésem volt. Leültem vele a fűbe és megpróbáltam megnyugtatni.

A fák közül susogás és halk beszéd hallatszott. Kis idő után két srác lépkedett felénk.

-Ti meg mit műveltek? – ordítottam és próbáltam távol tartani Zorát tőlük.

-Adele! Csak nézz rá! – mondta könnyes szemmel Niall és folyton Zorát nézte.

-Mi az!?

Nem válaszolt csak rámutatott a mellette álló Harryre...

-Jézusom! – szemeim kipattantak. Felültem az ágyon. Niall mellettem még mélyen aludt. Megijesztett ez az álom. Hogy jön Harry a képbe!?

Halkan kiosontam a szobából. Lementem a nappaliba. Egyedül voltam,mivel hajnali háromkor még minden normális ember alszik.

Körülbelül 3 hetes terhes vagyok. Ha jól számoltam… Vissza gondoltam mik is történtek akkor…

-A házibuli Niallal. Másnap Harryvel voltam. Ilyen nincs…

Most már azt sem tudom ki a gyerekem apja…

47. fejezet - Egy új élet kezdete

 *Adele szemszöge*

A mosdó kagylónak támaszkodva néztem a tükörképem.

-Mit csináltam? Mit csináltam? – ismételgettem suttogva. A tesztet mérgemben a földhöz vágtam. Nem tudtam mit kezdeni a ténnyel,hogy körülbelül 3 hete egy új élet vette kezdetét… Bennem. Nem tudtam,hogy mi lesz most. Mi lesz velem és Niallal? A karrierje az első. Ahogy most nekem is. És még csak 17 éves vagyok. Mégis mit fogok kezdeni egy csecsemővel? Rettenetesen önző vagyok. Hogy lesz belőlem így jó anya? És Niall? Egyáltalán örülni fog? Úristen… Végtelen számú kérdés és válasz egyse.

Leültem a hideg járó lapra. Ismét sírni kezdtem. Hogy miért? Én sem tudom. Talán féltem a felelősségtől,ami ebben a pár percben rám nehezedett.

-Kicsim? Minden oké? Bejöhetek? – kopogott Niall és már lenyomta a kilincset.

-NE!!! Vagyis,egy pillanat. – visszafojtottam a zokogást. Megmostam az arcomat jéghideg vízzel. A tesztet a kukába hajítottam. Oda léptem az ajtóhoz. Niall csodálkozva és aggódva nézett rám. Nem szóltam semmit. Lehajtottam a fejemet és megragadtam a kezét. Gyorsan bementünk a szobájába.

-Ülj le! Beszélnünk kell. – becsuktam az ajtót és bezártam.

-Uhh… elég komolyan hangzik. – hangja kicsit rekedtes volt.

-Mert az is. – leültem mellé és szembe néztem gyönyörű,kék tekintetével. – Remélem nem fogsz kiborulni vagy ilyesmi. És azt sem szeretném,ha tönkre menne a kapcsolatunk. Elég nagy hibát követtem el,de azt hiszem ez a dolog nem csak az én hibám.

-Adele! Te meg miről beszélsz? Megint… megint megcsaltál?

-Nem,dehogyis. Ez teljesen más. Ez a kettőnk hibája. Amit most nekünk,kettőnknek kell megoldanunk. Az elmúlt pár napban mindenki azt kérdezte tőlem,hogy jól vagyok-e. Ami jogos is volt,hiszen elég sokszor rád ijesztettem a rosszulléteimmel. Nem vettem komolyan ezeket. Azt hittem,csak vírus. Egészen a mai napig. – vettem egy mély levegőt és kimondtam – Niall,én terhes vagyok.

Kikerekedtek a szemei. Nem hitte el amit mondtam neki. Arcát tenyereibe temette,majd beletúrt a hajába. Arc kifejezése dühödt volt. Két perc alatt vérvörös lett az arca.

*Niall szemszöge*

-Kérlek menj ki! – mondtam rekedten és próbáltam nem felrobbanni.

-De… Most mi lesz? Elküldesz? Niall!!! – könnyezett Adele.

-Basszus csak menny ki!!! – üvöltöttem vele. Szegény teljesen összerezzent. Sírva tépte ki az ajtót,majd távozott rajta. Nem tudom mi ütött belém. Nem akartam el hinni. Ez nem történhetett meg. Mindenre oda figyeltem.

-Bassza meg! – kiabáltam és felborítottam a széket. Leborítottam a könyveket a polcról és félbetörtem néhány tollat és CD-t.

Nem voltam büszke magamra,hogy ilyen szinten elborult az agyam,de jó érzés volt.

Röpke fél óra dühöngés után teljesen higgadtan mentem Adele után. Letisztáztam magamban a dolgokat. Szeretem őt annyira,hogy működjön ez a baba dolog. Lehet,hogy még nagyon fiatalok vagyunk,de szerintem menni fog.

-Adele? – vágtattam le a lépcsőn.

-A bátyáddal van. De valami nagy gondnak tűnik a dolog.

-Csak egy kicsit összekaptunk. Semmi komoly. – ráztam le apámat.

Visszarohantam az emeletre. Greg szobájához érve lelassítottam. Tudom,nem szép dolog,de kíváncsi voltam. Megálltam a nyílás záró előtt és a fülemet a lehető legközelebb tettem hozzá. Pont elcsíptem Adele szavait.

-Igen,mindenképp. Szegény most nagyon kiakadt. Őszintén szólva nem erre számítottam. Azt hittem meg tudjuk majd beszélni. Normálisan,emberek módjára.

Hát oké… Ennyii elég volt. Kopogás nélkül benyitottam. A bátyám az ágyon ült. Adele pedig az ölében feküdt. Lehet,hogy ezt nem kellett volna látnom…

-Adele… Szerintem lenne miről beszélnünk. – nem vártam meg,hogy válaszoljon. Azonnal kimentem.

*Adele szemszöge*

Niall hamar kiviharzott a szobából. Gyorsan utána mentem. 

-Itt vagyok. – szólaltam meg halkan és elé álltam. Lesz ami lesz...

-Sajnálom. – odajött és átölelt. Hosszú percekig úgy maradtunk. Teljesen higgadt volt.

-Most mi lesz?

-A te kezedben van a döntés. De két dolgot tudnod kell! Én mindig is szeretni foglak és nem hagylak el. Megoldunk mindent.

-Köszönöm. – könnyeim ismét folyni kezdtek. De ez most más volt… Boldog voltam.

46. fejezet - Teszt

*Adele szemszöge*

Reggel későn keltem. Niallt nem találtam sehol. Álmosan lépkedtem le a lépcsőn. Teljesen üres volt a ház. Leültem az asztalhoz egy nagy bögre kávéval. Nem bírtam enni. A tejeskávéből is csak pár kortyot sikerült leerőltetnem.

-Jól vagy? – kérdezte valaki a hátam mögött. A bögrét eldobtam ijedtemben.

-Te itthon vagy!?

-Igen. Niall és apa elmentek a tóra. Apa nyáron rengeteget horgászik. Én ellógtam. – nevetett és segített feltakarítani.

-Az jó. De nem értem,miért kérdezi mindenki,hogy jól vagyok-e. Minden rendben. Semmi bajom.

-Háát… én nem úgy vettem észre.

-Mire gondolsz?

-Rosszullétek,hangulatváltozás… Nem gondolod,hogy…?

-Greg! Az lehetetlen.

-Biztos vagy benne?

-Én… - vissza ültem az asztalhoz és belevertem a fejemet az asztalba. Igaza van. Ilyen nincs… - Eltudsz vinni egy kórházba? – küszködtem a könnyeimmel.

-Persze. – leült mellém és a hátamat simogatta.

-De… ne szólj még Niallnek.

-Tudnia kell.

-De még semmi nem biztos. Csak menjünk.

-Jó,öltözz fel. 10 perc múlva indulunk.

Szinte fel sem fogtam szavait. Magamba roskadva mentem fel az emeletre. Nem akartam elhinni. Biztos voltam benne,hogy nincs igaza.

-Greg! Én… inkább ne… Nem akarok a címlapokon szerepelni. Csinálok egy tesztet. Aztán,ha baj van…

-Adele,nyugi. Nem lesz semmi baj. Ez a te döntésed,hogy mit csinálsz. Csak… Mindegy.

-Nem mindegy! Semmi sem mindegy… - könnyeim utat törtek és sírásban törtem ki. Felrohantam a szobába és becsaptam az ajtót. Neki dőltem és végigcsúsztam rajta,egészen a padlóig. Csak sírtam,és sírtam. Nem voltam képes abbahagyni.

Nem tudtam mi lesz,vagy mi legyen. A jövőm függ ettől az egésztől.

A sok sírástól megfájdult a fejem. Nem tudtam mit tegyek ezért elmentem lezuhanyozni. A forró víz alatt átgondoltam mindent. Csinálok egy tesztet… Ha pozitív,akkor elmondom Niallnek és ha tetszik neki,ha nem… Megtartom. Nem fogok embert ölni…

Kiléptem a fülkéből,megtörölköztem és felöltöztem.

-Öhmmm…

-Igen? – nézett rám Greg.

-Merre van a gyógyszer tár?

-Elviszlek.

-Ne! Nem kell. Egyedül szeretnék lenni.

Megértett és elmagyarázta merre kell menni. Felvettem a fekete kabátomat és egy hatalmas piros sálat. Kiléptem a hidegre és elindultam Mullingar utcáin.

*Niall szemszöge*

Jól elvoltunk apával a tónál. Greget otthon hagytuk,hogy vigyázzon Adelera. Mostanában nagyon furán viselkedik. Elég rosszul van mostanában. Nem tudom mi lehet vele,de remélem semmi komoly.

Ebédre értünk haza. Csak Greg volt otthon.

-Adele hol van?

-Elment.

-Hova!?

-Gyószertárba.

-Rosszul van? Mi van vele? – kezdtem kicsit kétségbe esni.

-Nyugi,csak fejfájás csillapítóért ment.

-De hisz van itthon.

-Tudom,de azt mondta,hogy az nem elég… erős. Igen.

-Hát jó. – elég fura volt,de beletörődtem.

*Adele szemszöge*

Már mindenki otthon volt. Tök jó. Rejtegetnem kell a dolgokat. A kis dobozt beledobtam a táskámba.

-Szia Kicsim. Minden oké? – nyomott egy puszit a számra Niall.

-Igen,persze. – kibújtam öleléséből és felmentem az emeletre. Levetkőztem,átöltöztem és csatlakoztam a többiekhez.

Az ebéd és a délután baromi unalmasan telt. A gondolataim teljesen máshol jártak. Szinte fel sem fogtam,mi történik körülöttem.

Este bezárkóztam a fürdőszobába. Kivettem a kis dobozból a papírt. Mindent elolvastam. Igyekeztem épp ésszel felfogni amiket ott írtak. 5 perc alatt kész voltam. Két kis kék vonal…

45. fejezet - Kis karácsony,nagy szerelmek

*Adele szemszöge*

Reggel korán keltünk és kocsiba vágtuk magunkat. Niall anyukájához vagyunk hivatalosak ebédre. Remélem ő is olyan kedves,mint Bobby.

-Jól vagy? – kérdezte Niall és becsapta a kocsi ajtaját.

-Persze. – haboztam egy kicsit,mert én se tudtam mi van. Megint elkapott a szédülés és kivert a víz. Felgyalogoltunk a 3. emeletre. Azt hittem meghalok,mire megtettem az utolsó lépcsőfokot is. Niall kopogás nélkül benyitott a belvárosi kis lakásba.

-Szia anya! Megjöttünk. – kiáltott és ledobta a cipőjét az előszobában.

-Sziasztok! – ölelt át mind kettőnket egyszerre Maura. Nagyon csinos volt. Egész jól nézett ki a korához képest.

Ugyan úgy,mint tegnap degeszre ettük magunkat és elmeséltük a közös életünket. Maura mindent kommentált és szinte szóhoz sem jutottam. Egész idő alatt csak némán ültem és néha bólogottam…

*Harry szemszöge*

Tegnap érkeztem haza. Végre ez a jól megszokott kisvárosi nyugalom. Elegem volt London nyüzsgéséből. Itt végre meghúzhatjuk magunkat egy kicsit. Igen… többes számban. Robint is magammal hoztam. Nem hagyhattam egyedül karácsonykor. A londoni lakást ugyanis mindenki elhagyta egy-két napra.

Holmes Chapel

Egyenlőre még nem a barátnőmként van velem,hanem mint az exem és a „megsajnált barátom”. Legalábbis Ő azt hiszi… Anyám előtt semmit nem tudok eltitkolni. Amikor beléptünk már akkor levágta,hogy mi a helyzet.

-Harry! – rontott be Gemma a szobámba.

-Mond!

-Esetleg… Egész véletlenül… Nincs kedved levonszolni a formás kis fenekedet a konyhába és segíteni?

-Tényleg formás? – próbáltam nézegetni…csak hülyeségből.

-Gyere már! – nevetett a nővérem és rácsapott a fenekemre. 

Versenyt futottunk az étkezőig. Robin terített,anya meg valahol a konyhában volt. Segítettem a szőkeségnek,aki ismét elvarázsolt,de közben még mindig a gyerekes harcunkat vívtuk Gemmával. Iszonyat sok nevetés után végre asztalhoz ültünk. Joe hajnalban elutazott,szóval négyesben maradtunk.

Hogy növeljem az esélyemet Robin mellé ültem. A desszert végén célozgatás képpen végig simítottam a combján. Elég érdekes arc kifejezéssel nézett rám,majd felállt.

-Köszönöm Anne. Tényleg… Mindent. – mosolygott az anyámra,aki szinte leesett a székről szavaitól… Csak tudnám miért. Még váltottak pár szót,aztán Robin fölviharzott a vendégszobába. Gemma lelépett a vőlegényéhez,szóval úgy érzem beszélnem kell Vele. Most legalább nem zavar be senki.

-Edward! – hallottam anya hangját a hátam mögül. Remek,erről ennyit. Csak akkor hív így,amikor dühös rám.

-Igen anya!? – néztem rá szemöldök vonogatva.

-Ülj le! – úgy tettem ahogy kért. Letelepedtem a kanapéra és vártam. Hosszú csönd után kezdett csak bele.

-Meddig akarsz még ezzel a szerencsétlen lánnyal játszadozni? Első pillanattól kezdve látszott rajtatok,hogy odáig vagytok egymásért. Olyan kedves. Tünemény ez a lány. Ne hagyd elveszni még egyszer. Nem akarom,hogy megint az legyen,mint múltkor. Kérlek. Próbáld meg.

-De én…

-Semmi de! Légy vele őszinte. – azzal felállt és otthagyott.

Nem voltak a csajozással gondjaim,mert hát helyes vagyok meg minden. Na meg persze szerény is. Tudom. (:D) De most valahogy féltem. Mert ezt a lányt most másodjára kell meghódítanom…

Erőt vettem magamon. Felmásztam a lépcsőkön és kopogtattam Robin ajtaján.

-Búj be! – benyitottam. Az ágyon ült és olvasott. Lassan oda lépkedtem mellé. Nem nézett fel;mintha észre sem vett volna. Pár perc után hirtelen összecsapta a könyvet és hozzám vágta.

-Harry! Mégis mi volt az az előbb? Mit művelsz?

Konkrétan köpni-nyelni nem tudtam,olyan szinten meglepődtem.

-Robin…én…

-Hogy lehetsz ennyire töketlen!? – sóhajtott,majd ajkait szorosan az enyémekre nyomta. Ezen még jobban meglepődtem. Átfogtam derekát és magamhoz húztam. Teljesen elveszi ez a lány az eszem.

-Szeretlek. – motyogtam,amikor már elengedtük egymást.

-El tudod képzelni,hogy milyen régóta várok erre?

Csak egy szájra puszival válaszoltam,amiből persze ismét csókcsata lett. Azt hiszem összejött.

*Adele szemszöge*

Iszonyat lassan telt az idő. Egyre rosszabbul éreztem magam – nem csak Niall anyja miatt.

4 órakor nagy nehezen sikerült elszabadulnunk.

-Na? – nézett rám Niall a kocsiban.

-Nem is tudom… Kedves meg minden,de egy idegennek éreztem magam. Nem pedig a családod részeként. Bobby és Greg mellett teljesen más.

-Tudom… Anya már csak ilyen. Az eddigi barátnőimet mind elijesztette. – nevetett.

-Engem nem fog tudni. – húztam széles mosolyra a számat és megpusziltam.

Gyorsan haza értünk,összeszedtük magunkat és Greget. Neki vágtunk az embertelenül hideg utcáknak. A talpunk alatt ropogott a hó. Imádtam ezt a hangot.

Megérkeztünk a város egyetlen parkjába. Szinte senki nem volt rajtunk kívül.

-Hát akkor nyomás! – üvöltött Greg és maga után ráncigálta a szánkót. Niall is utána futott. Én csak álltam ott egy ideig és őket néztem. Két barom…

-Te se úszod meg. – rohant felém Niall. Felkapott és egyenesen a hó kupacba dobott.

-Bosszú!!! – nevettem és kihúztam lábait. „Szerencsésen” rám esett. Kihasználtam a lehetőséget és egy nagy adag havat gyűrtem a kabátja alá. Fájdalmasan felszisszent a hidegtől,ami végig folyt a hátán.

-Te kis szemét!

-Kölcsön kenyér visszajár! – nevettem és lerúgtam magamról. Nem volt egyszerű. Ragaszkodott hozzám.

-Egy pusziért cserébe leszállok rólad. – mosolygott sejtelmesen.

-Háát nem is tudom… Megéri? Nem hiszem,hogy jó üzlet lenne. – játszottam a jó kislányt.

-Ezért bünti jár! – vigyorgott és leszállt rólam. Csak nevettem és elkezdtem hóembert építeni. Hihetetlenül szerencsétlen vagyok. Ezt Greg is megállapította,amikor a saját lábamba elestem és a „hómanómon” fetrengtem.

-Segítsek? – kérdezte két nevetés között.

-Nem kössz. – nevettem már én is magamon. Hamar besötétedett,így elindultunk vissza. Greg előttünk ment,mi lassan követtük őt. Ujjainkat összekulcsolva sétáltunk a havas utcákon,a félhomályban. Nem vagyok nyálas típus,de ez tényleg romantikus volt; így karácsony este.

44. fejezet - Családi kötelék

Kipakoltunk és az ajtóhoz sétáltunk. Niall kopogott. Kis idő után Greg nyitott ajtót.

-Wow… Szia Öcsike! Látom jól megy. – veregette hátba.

-Heló. – intettem neki. Gondolom az a wow nekem szólt…

-Greg Horan. – nyújtotta a kezét.

-Adele Othen. – megráztam és beljebb mentünk.

-Apa! Haza jött a fiad! – üvöltött Greg és eltűnt.

-Remélem nem lesznek kínos pillanatok. – súgta a fülembe Niall.

-Fiam! – szaladt felénk egy ötvenes éveiben járó férfi. Nagyon szimpatikus volt. A szemei akárcsak Niallé. Csak mosolyogva néztem őket… Az én apám sose örült ennyire nekem…

-És mi újság? Hogy vagytok? – mosolygott rám.

-Lepakolunk és majd mindent elmesélek. – azzal Niall elkezdett az emeletre ráncigálni. A szobájában nem volt semmi különleges. Ez nem egy sztár szobája volt,hanem egy átlagos srácé. Rend és tisztaság - látszik,hogy rég járt itt. A falak halványzöld színe nagyon megnyugtató volt. A polcokon kiskori képek voltak Róla és Gregről,a szülei házasságáról és egy külön kép az édesanyjáról. 

Kezembe vettem és megnéztem. Tudtam,hogy elváltak a szülei és Maura valahol máshol lakik,de nem mertem megkérdezni,hogy mi van vele. Niall sokszor beszélt vele telefonon,de sose említett róla semmit.

Visszatettem a képet a helyére. Szétnéztem még egyszer és erőt vettem magamon,hogy kipakoljak.

-Manó! Meddig maradunk itt?

-Csak 5 napot. 30-án délelőtt megyünk vissza. A többit majd Adem elmondja. Fogalmam sincs mik lesznek a következő évben. Az biztos,hogy a szilveszter éjszakát Londonban töltjük. – vigyorgott és átfogta derekamat.

-Jól hangzik. – suttogtam a nyakába.

-Ahhw… – nyöszörgött.

-Lent várnak ránk. – kacsintottam és lefutottunk a nappaliba. Bobby és Greg a kanapén ültek. Leültünk melléjük.

-Szóval… Adele és én már több mint fél éve együtt vagyunk. Voltak hullám völgyek a kapcsoltunkban… Nem csak a távolság miatt… De nagyon jól megvagyunk.

-MELLesleg nagyon csinos is vagy. – vigyorgott rám Greg.

-Greg! Kopj le!

-Nyugi tesó. Nem csapom le a kezedről… Mondjuk néha kölcsön adhatnád.

-Ne is álmodj! – szóltam közbe.

-A többi sráccal mi a helyzet? Rég beszéltem velük. – mondta Bobby,mintha az előbbieket nem is hallotta volna. A beszélgetés többi része a bandáról szólt,aztán valahogy szóba került,hogy hogy ismerkedtünk meg. Imádtam a love storynkat. Ezért mindenről részletesen beszámoltam.

Este asztalhoz ültünk. Tipikus karácsonyi menü volt. Kicsit meglepődtem magamon,hogy többet ettem,mint Niall.

Este egy kis városnézésre mentünk. Niall megmutatta a régi iskoláját,kedvenc kávézóját, a mozit,ahol először csókolózott és minden olyan helyet,amihez fűződött valami kis emléke. Annyira jó volt látni,hogy boldog. Visszatért az életkedve. És ahogy a történeteit hallgattam nekem is. Nekem nem nagyon voltak ilyen szoros kötelékek otthon,amik honvágyat keltettek volna bennem. Nem volt semmi felejthetetlenül boldog pillanatom egy különleges helyen. Egyedül talán az amikor Niall váratlanul beállított. Az előtte való 16 évben semmi ilyesmi…

Valamikor éjjel – azt hiszem negyed 12-kor – értünk haza. Beosontunk a házba,fel az emeletre.

-Nagyon jól éreztem magam. - dőltem be az ágyba.

-Én is. – levette a pólóját és mellém feküdt. Nem volt túl kényelmes az egy személyes ágyon,de megoldottuk. Kicsit még beszélgettünk,aztán elnyomott minket az álom.

43. fejezet - Mullingar

-Kicsim… Kelni kéne.

-Ahhh… Ne máár.

-A repülőn is tudsz majd aludni. Kérlek! Le fogjuk késni.

-Azt hittem magángéppel megyünk.

-Mert azzal is megyünk,de Brain nem szereti,ha ránk kell várnia.

-Jól van. – duzzogtam még mindig és kikeltem az ágyból.

-Nem muszáj jönnöd. – ráncolta a szemöldökét Niall.

-Dehogynem! Meg szeretném ismerni a családodat. – mosolyogtam és belibbentem a fürdőbe.

-Kicsinálsz… - szólt utánam.

-Az a célom.

Lezuhanyoztam és gyorsan felöltöztem. Nem vittem túlzásba a dolgokat most sem. Felvettem egy vastag farmert,az ujjatlant,amit Robintól kaptam. Rávettem egy inget és készen is voltam.

-Összepakoltam neked. – vigyorgott Niall két hatalmas bőrönd mellett.

-Köszönöm. – nyomtam egy puszit a szájára – Mehetünk?

-Persze. Csak még köszönjünk el a többiektől.

-Oké.

Lementünk a nappaliba. Nem volt lent senki,de felébreszteni nem akartuk őket.

-Majd felhívjuk őket. – rántottam meg a vállam.

-Akkor menjünk. Paul elvisz minket.

Bólintottam és kicipeltük a cuccokat Harry kocsijába.

-Biztos muszáj ezzel mennünk?

-A porschémba nem fér el mind a két bőrönd…

-Legyen.

Beszálltunk és elindultunk a repültérre. Rengeteget hülyéskedtünk. Max hangerőn üvöltött a közös kedvenc számunk. Niallnek nem kellett sok. Elővarázsolta hihetetlen hangját és ő is énekelni kezdett.

-Imádom amikor énekelsz.

-Tényleg? – és még hangosabban énekelt.

-Elég lesz. – mosolyogtam és közelebb csúsztam hozzá. Pár centi volt köztünk,de ő még mindig csak énekelt.

So give me a chance, ‘cause you’re all I need girl 
(Adj egy esélyt nekem, mert számomra te vagy a minden)

Spend a week with your boy I’ll be calling you my girlfriend 
(Tölts egy hetet a velem, és akkor te leszel a kedvesem)

If I was your man, I’d never leave you girl 
(Ha én lennék a barátod, akkor sosem hagynálak el)

I just want to love and treat you right 
(Csak szeretni és kényeztetni akarlak)

-Szeretlek. – suttogott és lágyan megcsókolt.

-Én is. - vigyorogtam.

-Khmmm. – krákogott elől Paul.

-Jól van. Befejeztük. – nevetett Niall.

-Van nálad csoki?

-Persze. Miért? – elég furcsán nézett rám.

-Adj belőle egy kicsit. Tudod,hogy az édesség a nyengém. Légyszíííí. – kérleltem kiskutya szemekkel. Keletlenül beletúrt a zsebébe és előhalászott 3 szelet finomságot.

-Melyiket kéred?

-Hmmm… Az összeset. – nevettem és kikaptam a kezéből őket.

-Na ne már! – hadonászott és megpróbálta visszaszerezni.

-Lassú. – vigyorogtam és magamba tömtem az utolsót is.

-Gonosz. – duzzogott.

-Úgy hiányzott.

-Mi?

-Ez az érzés. A jókedv… Ez az önfeledt érzés. Imádlak. – vigyorogtam és hátradőltem a puha ülésben.

-Ez cuki volt. – mosolygott.

-Gyerekek! Itt vagyunk. – szólalt meg Paul – Segítek kipakolni.

Kiszálltunk és megragadtuk a cuccainkat. Paul bekísért minket az épületbe. Gyorsan csekkoltunk és megkerestük a gépet.

-Köszi Paul. – köszöntünk el tőle.

-Igazán nincs mit. Jók legyetek. – ölelt meg mindkettőnket.

Beszálltunk a gyönyörű magángépbe. Lehuppantam egy kényelmes bőrfotelba. Benyomtam egy kis zenét és már aludtam is.

***

-Niall! Mégérkeztünk Dublinba. Rendeltem nektek kocsit. – hallottam valahonnan Brain hangját.

-Hát ez gyors volt. – nyújtóztam egy nagyot.

-Mehetünk?

-Persze.

Összeszedtük magunkat és leszálltunk. Előkerítettük a bőröndjeinket. Beszálltunk egy Audiba.

-Elnézést! Vezethetnék én? – kérdezte Niall az idősebb pasitól.

-Felőlem. – forgatta szemeit és kiszállt. Oda adta a kulcsokot és már indultunk is.

-Mennyi idő még odérünk?

-Körülbelül egy óra.

-Úristen. – belesüpedtem az ülésbe. Forgott velem a világ. – Állj meg!!!

-Jézusom mi van? – satufékkel állt meg a forgalmas főút közepén.

-Niall állj már félre. – gyorsan kapcsolt. Befordult egy mellékutcába és lehúzodott. Kitéptem az ajtót és kihajoltam a kocsiból. Kidobtam a taccsott. Niall hátrafogta a hajam amég szenvedtem.

-Jobban vagy? – kérdezte kicsit kétségbe esve.

-Azt hiszem. – töröltem a számat egy zsepivel. Tovább indultunk,de nem lettem sokkal jobban. Lassan megérkeztünk Mullingarba. Egész szép hely volt. Megálltunk egy kis kertesház előtt.

-Megérkeztünk. – sóhajtott Niall.