44. fejezet - Családi kötelék

Kipakoltunk és az ajtóhoz sétáltunk. Niall kopogott. Kis idő után Greg nyitott ajtót.

-Wow… Szia Öcsike! Látom jól megy. – veregette hátba.

-Heló. – intettem neki. Gondolom az a wow nekem szólt…

-Greg Horan. – nyújtotta a kezét.

-Adele Othen. – megráztam és beljebb mentünk.

-Apa! Haza jött a fiad! – üvöltött Greg és eltűnt.

-Remélem nem lesznek kínos pillanatok. – súgta a fülembe Niall.

-Fiam! – szaladt felénk egy ötvenes éveiben járó férfi. Nagyon szimpatikus volt. A szemei akárcsak Niallé. Csak mosolyogva néztem őket… Az én apám sose örült ennyire nekem…

-És mi újság? Hogy vagytok? – mosolygott rám.

-Lepakolunk és majd mindent elmesélek. – azzal Niall elkezdett az emeletre ráncigálni. A szobájában nem volt semmi különleges. Ez nem egy sztár szobája volt,hanem egy átlagos srácé. Rend és tisztaság - látszik,hogy rég járt itt. A falak halványzöld színe nagyon megnyugtató volt. A polcokon kiskori képek voltak Róla és Gregről,a szülei házasságáról és egy külön kép az édesanyjáról. 

Kezembe vettem és megnéztem. Tudtam,hogy elváltak a szülei és Maura valahol máshol lakik,de nem mertem megkérdezni,hogy mi van vele. Niall sokszor beszélt vele telefonon,de sose említett róla semmit.

Visszatettem a képet a helyére. Szétnéztem még egyszer és erőt vettem magamon,hogy kipakoljak.

-Manó! Meddig maradunk itt?

-Csak 5 napot. 30-án délelőtt megyünk vissza. A többit majd Adem elmondja. Fogalmam sincs mik lesznek a következő évben. Az biztos,hogy a szilveszter éjszakát Londonban töltjük. – vigyorgott és átfogta derekamat.

-Jól hangzik. – suttogtam a nyakába.

-Ahhw… – nyöszörgött.

-Lent várnak ránk. – kacsintottam és lefutottunk a nappaliba. Bobby és Greg a kanapén ültek. Leültünk melléjük.

-Szóval… Adele és én már több mint fél éve együtt vagyunk. Voltak hullám völgyek a kapcsoltunkban… Nem csak a távolság miatt… De nagyon jól megvagyunk.

-MELLesleg nagyon csinos is vagy. – vigyorgott rám Greg.

-Greg! Kopj le!

-Nyugi tesó. Nem csapom le a kezedről… Mondjuk néha kölcsön adhatnád.

-Ne is álmodj! – szóltam közbe.

-A többi sráccal mi a helyzet? Rég beszéltem velük. – mondta Bobby,mintha az előbbieket nem is hallotta volna. A beszélgetés többi része a bandáról szólt,aztán valahogy szóba került,hogy hogy ismerkedtünk meg. Imádtam a love storynkat. Ezért mindenről részletesen beszámoltam.

Este asztalhoz ültünk. Tipikus karácsonyi menü volt. Kicsit meglepődtem magamon,hogy többet ettem,mint Niall.

Este egy kis városnézésre mentünk. Niall megmutatta a régi iskoláját,kedvenc kávézóját, a mozit,ahol először csókolózott és minden olyan helyet,amihez fűződött valami kis emléke. Annyira jó volt látni,hogy boldog. Visszatért az életkedve. És ahogy a történeteit hallgattam nekem is. Nekem nem nagyon voltak ilyen szoros kötelékek otthon,amik honvágyat keltettek volna bennem. Nem volt semmi felejthetetlenül boldog pillanatom egy különleges helyen. Egyedül talán az amikor Niall váratlanul beállított. Az előtte való 16 évben semmi ilyesmi…

Valamikor éjjel – azt hiszem negyed 12-kor – értünk haza. Beosontunk a házba,fel az emeletre.

-Nagyon jól éreztem magam. - dőltem be az ágyba.

-Én is. – levette a pólóját és mellém feküdt. Nem volt túl kényelmes az egy személyes ágyon,de megoldottuk. Kicsit még beszélgettünk,aztán elnyomott minket az álom.