*Adele szemszöge*
Békésen feküdtünk az ágyban Niallal. El is felejtettem mit
műveltem vele. Szeretem és csak ez számít. Nem szóltunk semmit,csak hosszú idő
után ismét egymás mellett voltunk.
Ajtócspodásokra és suttogásra lettem figyelmes.
-Mi ez?
-Biztos megjött Harry.
-És magában beszél? – nevettem és kipattantam mellőle.
Leszaladtam a lépcsőn. Egyenesen a nappaliba. Harry fejét és egy szőkeséget
láttam,ahogy beléptem. Tudtam,hogy ki az.
-ADELE! – ugrott fel hirtelen. Visítva a nyakamba ugrott.
-Hogy kerülsz ide? – hüledeztem és levakarhatatlan mosoly
terült szét az arcomon.
-Meglepetés… - szólalt meg Harry.
-Istenem! Annyira hiányoztál. – ölelt át egyre szorosobban.
Már szinte nem kaptam levegőt és egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Nem,nem a fájdalomtól amit Robin okozott,hanem attól a gondolattól,hogy mi
lehet anyával… Ő mit érezhet? Olyan önző vagyok,hogy még most sem utazom
haza…
-Most mi a baj? Hüm? – tolt el magatól.
-Áhh… semmi. – erőltettem ki egy műmosolyt.
-El sem hiszem! Robin… - szaladt felénk Louis – De aztán
nehogy megint lecsapd a kezemről Harryt!!!
-Nem ígérhetek semmit. – kacsintott.
Nem éreztem valami jól magam. Magukra hagytam őket,mivel már
mindannyian körülötte zsongtak. Kimentem a konyhába és leültem az asztal mellé.
Csak néztem kifelé a fejemből. Teljesen üres volt a fejem. Semmi értelmesre nem
tudtam gondolni. Úgy éreztem magam,mint aki lefutotta a martont. Pedig semmi
megerőltetőt nem csináltam. Mégis zsibbadt minden tagom.
-Azt hittem tudok majd egy kis örömöt szerezni neked. – jött
felém halk léptekkel Harry.
-Boldog vagyok. Örülök,hogy itt van velem. De tudom,hogy nem
miattam hoztatd ide. Ne nézz hülyének! Tudom,hogy szereted. – szinte kiabáltam
vele.
-Veled ellentétben nem mindig csak magamra gondolok. Nézz
már rám! Napok óta nem alszom és azon tűnődöm,hogy vajon mikor megy tönkre a
kettőtök kapcsolata. Miattam. De ha nem lettél volna olyan kis ribanc akkor
most nem lenne semmi baj.
-Én ribanc!? Nem tudom ki fektetett meg egy étterem
mosdójában. Azzal a szöveggel,hogy szeret és kellek neki. Szerinted ki tudott
volna nemet mondani!?
-Hagyjuk már ezt! Nem megerőszakoltalak,hanem szinte a
karjaimba vetetted magad. Csak azt mondom,hogy fejezd be a hisztit és próbálj
meg örülni annak amid van. Szerető család,barátok és persze a palid. Ha még
egyáltalán az. De én a helyében már rég kidobtalak volna.
-Te miről beszélsz? Niall… - visszavettem a hangerőböl,mivel
eddig szinte üvöltöttünk egymással – Nem tud semmit. Én nem mondtam el
neki,hogy mi együtt voltunk.
-Ez itt a baj hercegnő. – azzal sarkon fordult és ott
hagyott.
Elegem volt mindenből és mindenkiből. Valakinek el kell mondanom mit
érzek. Ami elég nehéz lesz,mert még saját magam sem tudom pontosan.
Visszamentem a nappaliba,remélve,hogy a többiek nem nagyon
hallottak a kis jelenetünkből semmit. Leültem,mintha mi sem történt volna és a
TV-t kezdtem el bámulni,ahogy a többiek. Niall egyedül ült a fotelban. Éreztem,ahogy
végig mér. Tudtam,hogy figyel. Oldalra néztem és elkapotam gyönyörű kék
tekintetét. Rám mosolygott és kivillant a cuki fogszabályzója. Szeretem. Kétség
kívül.
*Niall szemszöge*
Nem tudom eldönteni mi legyen. Elvigyem Írországba vagy ne?
Most mondjam el neki,hogy mindent tudok vagy ne? Igazából nem nagyon érdekelt.
Szeretem. Megtudok neki bocsájtani. Egyszer. Többször már nem. Ahogy rám nézett…
tudom,hogy ő is ugyan úgy érez irántam ahogy én. De minden egyes kósza
pillantásában benne van a sajnálat. Mintha azt mondaná: Sajnálom,hogy megcsaltalak. Nem vagyok benne biztos,de szerintem
sejti a dolgokat.
***
A délután dög unalom volt. Minden Robinról és a családjáról
szólt. Na meg persze Adele családjáról. Este végre kettesben lehettem a szerelmemmel. Eldöntöttem,hogy nem várok tovább.
-Kicsim…
-Igen? – fordult felém az ágyban.
-Nehéz ezt így elmondanom… mert nagyon fáj. És lehet,hogy
nagyon dühös leszel… nem csak rám. Az a helyzet,hogy…
-Ne idegelj! Mond már!
-Tudom,hogy megcsaltál Harryvel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése