40. fejezet - "Nem tudja,hogy tudod."

*Adele szemszöge*

-Mi a baj?

-Semmi.

-Látom,hogy van valami.

-Csak még mindig szarul vagok és rossz a közérzetem. Semmi komoly. Tényleg.

Liam csöndben leült mellém és magára húzta a fél pokrócot. Kis ideig csak némán ültünk egymás mellett és a kertet néztük.

-Tegnap este Niall hova ment? – kérdeztem és egy kicsit elcsuklott a hangom.

-Nálam volt. Ő sem mondott semmit. De látszik,hogy nincs minden rendben köztetek. Gondoltam te mondasz valamit…

-Rossz paszban vagyunk mind a ketten. Ennyi. – hazudtam és kicsit idegesen felpattantam.

Bemnetme a házba,kikerültem a többieket és ügyet sem vetettem Lexi kérdéseire. Felrohantam a lépcsőn és becsaptam magam után az ajtót. Felöltöztem és lementem.

-Hova mész ilyenkor egyedül?

-Már reggel 9 van Louis. Nincs korán. Csak engedj el.

Kikerekedett szemekkel nézett rám. Senki sem értette mi bajom van. Kivéve Harryt,akinek tekintete szinte már lyukat égetett a hátamba. Mégsem szólt semmit. Meg sem próbált visszatartani. Sose kérdezett még annyit sem,hogy hogy vagyok. Vagy,hogy mi van velem. Sose törődött velem. Csak szexre kellettem neki. Az érzéseim soha nem érdekelték,és az sem,hogy ő is ugyan olyan hibás az egészben,mint én. Sose láttam rajta,hogy ő megbánta.

Könnyeimmel küzködve téptem ki magam Louis öleléséből. Kinyitottam az ajtót és elindultam a havas utcán. Nem tudtam merre megyek. Egyedül akartam lenni. A saját gondolataimba merülve.

Lehet,hogy nem volt jó ötlet. Teljesen eltévedtem. Leültem egy jegesre fagyott padra és kitört belőlem… Minden,ami az elmúlt időben bennem volt.

Könnyeim csak folytak kipirosodott arcomon. Nem akartam abbahagyni. Végre nem kellett erősnek látszanom. Nem lát senki,nem alkot rólam senki véleményt.

-Semmi baj. – hallottam egy kicsit rekettes hangot a hátam mögül. Összerezzentem,aztán amikor megláttam mosolyra húzodott a szám.

-Te követtél?

-Nem hagyhattam,hogy egyedül legyél…ilyen állapotban. – átöleltem és fejemet a vállába fúrtam,úgy zokogtam tovább.

-Akkora egy barom vagyok… - folytatta – De ugye tudod,hogy nekem se könnyű? Lehet,hogy nem mutatom,mert mindig is ezt találtam a legegyszerűbbnek;ha nem beszélek a fájdalmamról.

-Harry… Te megbántatd? – kérdeztem.

-Igen… főleg,hogy látom,hogy mind a ketten mennyire szenvedtek. Adele mond ki…

-De nem akrom,hogy vége legyen. – a zokogásom sírógörcsbe torzult és nem tudtam mit tenni. Szánalmasnak éreztem magam.

Ezek után már nem szólt semmit,csak felhúzott a padról és belémkarolt. Elindultunk haza,de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Lassan csilapodtak a könnyeim is.

*Niall szemszöge*

Nem értettem mire jó ez a hiszti,amit Adele csinál. Nekem is rosszul esik és fáj,mégsem kapok hisztirohamot. Már vagy egy órája eltűnt,de szerencsére Harry utána ment. Mondjuk lehet,hogy ez az én dolgom lett volna…

Hogy eltereljem a gondoltaimat úgy döntöttem csinálok egy gyors twitcamot Liammel. Bevonultunk a szobámba és elkezdtük. Sokat röhögtünk egymáson és a directionerek kiírásain. Sose tudtam elképzelni,hogy hogy képesek minket több órán keresztül bámulni… Megint több mint 50 ezeren néztek minket… Hihetetlen.

Másfél óra camozás után meguntuk és befejeztük. Ekkor jött haza Harry és Adele. Szegény nem nézett ki valami jól. Szemei ki voltak sírva,arca vérvörös volt a kinti hidegtől. Csak álltam a lépcsőn és néztem őt. Amikor észrevett egy kis mosolyt erőltetett. Annyira gyönyörű volt… még így is. Nem tudtam rá haragudni. Lementem a lépcsőn,majd ő a karjaimba vetette magát. Kicsit meglepődtem,de visszaöleltem és szorosan magamhoz húztam. Jó volt újra érezni a közelségét.

Nem szólt egyikünk sem semmit,csak öleltük egymást és éreztem,hogy Adele rázkódik. Gondolom megint kitört belőle a sírás,de egy hangot nem adott ki. Nyugtatás képpen elkezdtem simogatni a hátát.

Vetettem Harryre egy pillantást,aki még mindig minket figyelt. Megbánóan nézett rám és azt tátogta: „Nem tudja,hogy tudod.”,majd sarkon fordult.

*Harry szemszöge*

Kicsit megnyugtatott,hogy megint egymás karjaiban láttam őket… De valahogy a gondolat nem hagyott nyugodni,hogy miattam van padlón Adele és majdnem elvesztettem a legjobb barátomat.

Sietnem kellett,ugyanis a karácsonyi „ajándék” nemsokára megérkezik. Bevágódtam a kocsimba és a repülőtér felé hajtottam. Egész úton ő járt a fejmben és a vele töltött idők. Magam előtt láttam,amikor a nyári forróságban a tetőn ülünk és a rajongók elől bújkálunk. Éreztem édes illatát és bódító csókját. És sajnos elémtárult az a kép is amikor számonkérően elém vetette az újságot,amiben tárgyalták,hogy megcsaltam.

Leparkoltam a hatalmas épület előtt. Mielőtt kiszáltam egy hatalmas sálat tekertem az arcom elé és a fejemre húztam a kapucnit. Nem akartam,hogy bárki is felismerjen. Kiszálltam és elindultam. Beléptem az üvegajtón és a tömegben elkezdtem keresni Robint. 10 perc eredménytelen próbálkozás után leültem egy padra és felhívtam.

-Szia. Itt vagyok már a reptéren. A büfé melletti padon. Te merre vagy?

-Azt hiszem mögötted. – nevetett és kinyomta. Hátra fordultam és tényleg ott állt. Leesett az állam. Teljesen elvarázsolt.

-Szia. – rámvillantotta fehér fogsorát.

-Gyönyörű vagy. – mondtam még mindig elvarázsolva. Erre egy kicsit zavarba jött és nem válaszolt.

-Mehetünk? – kérdezte kicsit később.

-Persze. – kivettem a kezéből a bőröndöket és elindultunk. Bepakoltunk mindent és elindultunk haza.

-És mi újság? Adele jobban van?

-Nem nagyon. Szóval ne említsd neki,hogy elmondtam neked mindent.

-Oké.

Az út további része csendben telt. Nem tudtam mit kérdezzek. Mindent tudtam mi történ vele az elmúlt időben. Mondani meg csak annyit tudtam volna,hogy még jobban szeretem,mint valaha,de nem akartam egyből letámadni.

-Hát megérkeztünk. – állítottam le a kocsim közel egy óra utázás után.

-Végre. – sóhajtott és kiszállt.

-Ne felejtsd el,hogy meglepetés vagy! – mondtam és utána vittem a bőröndöket.