57. fejezet - Amerikai módra

Reggel Niall horkolása keltett. Eddig még fel sem tűnt,hogy ilyen hangos. Csak mosolyogtam és felhúztam a földről a takarót. Magunkra terítettem és fejemet a vállába fúrtam. Szinte már el is felejtettem,hogy milyen érzés reggel így ébredni. Régebben ez is csak egy átlagos reggel lett volna,de most valahogy többnek éreztem. Nem tudom megmagyarázni,hogy miért. Talán a halálom után most jobban kötődök hozzá. Ami érthető,hiszen ha akkor nem lett volna elég erős,akkor most tuti nem egy jachton utaznék a Bahamák felé.

Rettenetesen hálás voltam neki. Mindenért. Az életem már semmit nem érne,ha Ő nem lenne. Olyan idióta vagyok,hogy meg kellett bántanom őt,meg kellett halnom ahhoz,hogy erre rájöjjek. Annyi mindent másképp csinálnék,ha tehetném…

Óvatosan lelöktem magamról Niall karját,majd kimásztam az ágyból. Összeszedtem a földön heverő ruháimat és megkerestem a hálószobát. Ahogy az egész hajó,úgy ez is gyönyörű volt. Kinyitottam a szekrényt és szerencsére benne volt egy csomó ruhám. Kiválasztottam egy fehér farmert,hozzá egy barack színű ujjatlant. Erre még felvettem egy krém színű kardigánt. A lábamra egy szintén krém színű lapos talpú cipőt húztam. Előkotortam a sminkes táskámat – Niall erről sem feledkezett el – és kiosontam a fürdőbe. Kifésültem a hajamat,majd befontam. Az arcomat teljesen hideg vízzel mostam le,hogy egy kicsit felébredjek. Gyorsan fogat mostam és jöhetett a smink. Halványan alapozót kentem magamra,majd a szemeimet kihúztam – szokás szerint feketével.

Kiléptem a fürdőből és visszamentem a hálóba. Az éjjeli szekrényről elvettem a telefonom – fogalmam sincs,hogy hogy került oda – és tárcsáztam anya számát.

-Adele te vagy az? – kérdezte álmos hangon.

-Szia anya. Igen,én vagyok. – mosolyogtam.

-Jézusatyaúristen… Hát jól vagy!?

-Igen… Minden rendben.

-Hogy vagy?

-Rettenetesen boldogan. Niall elvisz a Bahamákra. Épp egy jachton utazunk.

-Ennek nagyon örülök. És az orvosok mit mondtak?

-Azt,hogy minden rendben van. Nyugodj meg,már minden tökéletes.

-Jól van. Majd igyekszem. – remegett a hangja.

-És veletek mi van? Minden rendben? Már olyan rég beszéltünk…

-Meg vagyunk. Azt nem mondanám,hogy jól vagyunk,mert akkor csak hazudnék. Engem lekötött az ami veled van,Stew éjjel-nappal dolgozik és neki is sok volt Nikki után a te eseted. Robin visszajött hozzánk és most itthon szenved Harry miatt,hogy nem láthátja…

-Anya! Kérlek mond meg Stew-nek és Robinnak,hogy jól vagyok és puszilom őket. Nagyon hiányoztok. És anya még valami… Amit írtál nekem… Gyönyörű.

-Szeretlek kicsim. – hallottam,hogy itt eltörött nála a mécses. Sose bírtam,ha valaki sír. Olyankor elérzékenyülök és belőlem is kitör a sírás. Inkább letettem a telefont és küldtem neki egy SMS-t.

Bocsi hogy kinyomtalak,de tudod,hogy nem bírom,ha valaki sír. K

Ledobtam az iPhone-t az ágyra és kiléptem a folyosóra. Vissza akartam menni Niallhoz,de egy idős hölgybe ütköztem.

-Jó reggelt! – köszöntem neki.

-Jó reggelt Önnek is. – mosolygott – Mr. Horan már várja magát a fedélzeten.

-Rendben. Köszönöm. – mosolyogtam én is. Olyan kedvesek velem az emberek,pedig nem igazán érdemelném meg. Mindegy ez most nem számít. Nem fogom magam ezen hergelni. Ha Niall és Harry is túlléptek a dolgon akkor én miért ne!? Ennyit erről.

Elindultam. A hosszú folyosót oldalt antik szekrények és virágok díszítették. A falakon pedig festett csendéletek lógtak. Az egyik kis szekrényen megakadt a tekintetem. Egy boríték virított a közepén. Felnyitottam és kihúztam az összehajtott papírt.

Örökké,még a halál után is.

Ez az egy mondat állt rajta. Hatalmas kérdőjellel a fejemen tettem zsebre és mentem tovább. Kiértem a fedélzetre. Egyenesen egy pincérbe ütköztem.

-Elnézést. – hebegtem össze-vissza.

Ő csak elém tartott egy fénylő tálcát,ami le volt fedve. Kecsesen leemelte a fedőt és átnyújtott még egy borítékot. A benne lévő papíron egy rajz volt,amit feltehetőleg Niall rajzolt. Két emberke volt rajta,az egyik fiú,a másik lány. A fejük felett lévő szöveg buborékban pedig egy-egy szívecske. Végképp nem tudtam,hogy mit akar. Beljebb mentem és meghallottam az egyik kedvenc számomat,aztán végre megpillantottam Őt. Egy hatalmas asztal mellett ült,ami roskadozott a tipikus amerikai reggelitől. Édesen mosolygott rám,majd fölállt. Kihúzott nekem egy széket,és ő is leült.

-Niall! Mi folyik itt? – kérdeztem nevetve és töltöttem mind kettőnknek a narancsléből.

-Majd megtudod. Csak élvezd. – mosolygott még mindig. Olyan volt,mintha egész életében ezt csinálta volna. Boldog volt. És én is.

Elém tolt egy hatalmas adag palacsintát és leöntötte juhar sziruppal.

-Én ezt képtelen vagyok egyedül megenni. – motyogtam teli szájjal és egy falatot Niall szájába toltam.

-Ez nem illik a tojáshoz. – vágott egy grimaszt és majdnem minden kirepült a szájából.

-Bolond! – nevettem,majd kortyoltam egyet a narancs levemből.

-Táncolunk?

-Mondtam,hogy bolond vagy.

-Most miért? Tiszta romantikus lenne és egyébként sem emlékszem arra,hogy táncoltunk volna már.

-Na jó. Legyen. – mondtam,majd felálltam. Ő is ugyan ezt tette és elindult a hajó eleje felé. Én csak követtem őt. Megálltam a korlátnál és az óceánt néztem. Teljesen elbambultam. Niall a hátam mögé osont és a fülembe suttogott.

-Mi lesz a táncunkkal?

Csak halványan elmosolyodtam és megfordultam. Kezemet a nyaka köré fontam,Ő pedig a derekamat simította. Felnéztem rá. Végigmértem arcát,majd tekintetem az övét kereste. Szemei csillogtak. Tudtam,hogy valamit titkol. De lövésem se volt,hogy mit.

-Tudni szeretnéd? – szólalt meg váratlanul.

-Ennyire látszik rajtam,hogy megöl a kíváncsiság?

-Csak egy kicsit. Eláruljam? – suttogott.

-Kérlek.

Erre már nem válaszolt,csak elengedett. Letérdelt elém és megfogta a kezem.

-A két üzenet… Lehet,hogy nem értetted meg,de nem baj mert most elmondom. Adele… Én…

Ennél a résznél teljesen bepánikoltam. Most komolyan megkéri a kezem???