56. fejezet - Meglepetés

Sziasztok! :) Nem tudom miért,de eltűntek a kommenttelőim. :| Kérlek ehhez a részhez írjatok,hogy milyen lett,mert nem tudom,hogy jó-e. :s Jó olvasást! <3 xx

Niall reggel korán bejött értem és összeszedtük a cuccaimat. Dr. Weiss egész kedves volt. Hamar elengedett minket.

-Figyelj! – kezdett bele Niall a liftben ácsorogva – Amíg aludtál történt egy-két dolog.

-Mint például?

-Pletyka lett abból,hogy megcsallak Robinnal.

-Úristen. – nevettem ezen a lehetetlennek tűnő dolgon. Ránéztem Niallra,majd lefagyott az arcomról a mosoly. Nem lett volna annyira lehetetlen… Hiszen én is megcsaltam Harryvel. Nem hiszem el. Ezt sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.

-De alaptalan volt persze. – mosolyodott el.

-Akkor jó…

-A másik pedig az,hogy tartottam egy sajtó tájékoztatót.

-Minek? – kerekedtek ki a szemeim.

-Egy: Mert már elegem volt abból,hogy mindent kitalálnak és tönkre akarják tenni a kapcsolatunkat. Kettő: Muszáj volt,mert napokig nem nyilatkoztam senkinek.

-Értem. – a beszélgetésünk véget ért,mivel kinyílt a lift és letámadott minket egy kisebb fajta tömeg. A rajongók sikítoztak,és szidtak engem. Az újságírók és riporterek meg csak dobálóztak a kérdésekkel. Teljesen körülvettek minket,mozdulni se bírtunk. Láttam,hogy Niall nagyon keres valakit. Csak nyújtózkodott és közben próbált a kérdésekre értelmes választ kinyögni. A kezemet egyszer sem engedte el.

Hosszas várakozás után végre megérkezett az a személy,akit Niall annyira keresett. Ahogy egyre inkább közeledett felénk és oszlatta a tömeget egyre jobban féltem tőle. Tudtam,hogy nincs rá okom,hiszen azért van itt,hogy segítsen,de a megjelenése nem ezt tükrözte. Tetőtől talpig feketében volt,kopaszra borotvált fej,az arca beesett és borostás. A széles vállai,alig fértek el a szűkös tömegben. Egyszóval inkább egy sorozat gyilkosnak néztem,mint testőrnek.

Niall megszorította a kezem. Ránéztem.

-Semmi baj! – suttogta alig érthetően.

Lassan,de biztosan megérkezett a „megmentőnk”. Szó nélkül csak karon ragadott minket és kihúzott a tömegből. Kint a kórház parkolójában szorosan tartott mind a kettőnket.

Megálltunk egy fekete Audi mellett. Azt hiszem ez ugyan az amivel még régebben együtt utaztunk. A pasi – akinek még mindig nem tudom a nevét – kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam hátra,majd Niall is követett. A kopasz beszállt előre,majd még mielőtt elindultunk volna hátra fordult hozzánk.

-Taylor vagyok. Remélem nem voltam az előbb túl durva. – nyújtotta a kezét,amit meg is ráztam.

-Adele,nem. Mondjuk elég ijesztően nézel ki. – húztam el a szám,amire mind a ketten felnevettek.

-Ez a cél. – mosolygott mellettem Niall.

-Pontosan. – vigyorgott Taylor,ezzel megmutatva mind a 32 fogát. Most már nem is volt annyira félelmetes.

Végre valahára elindultunk. Nem valami jó a tájékozódási képességem,de az leesett,hogy nem Mullingar kertes házas övezete felé haladunk.

-Hova megyünk?

-Londonba.

-És mi lesz a cuccaiddal és az enyéimmel?

-Nyugi,már mindent elintéztem. – vigyorgott és egy puszit nyomott a számra,amiből persze csók csata lett. 

Az út további része zene hallgatással és énekléssel telt,amivel Taylor idegeire mentünk. Főleg az én csodálatos hangommal.

-Végre itt vagyunk! – szállt ki Taylor,majd kinyitotta nekünk az ajtót. Összeszedtük a cuccainkat,majd elköszöntünk Tőle.

-Melyikkel megyünk? - kérdeztem a kikötőbe érve.

-Nem is tudom… Melyikkel szeretnél? – incselkedett.

-Leginkább azzal,amelyik elvisz Londonba.

-És mi lenne,ha… - megfogta a derekam,megfordított,majd letakarta a szemem - …inkább ezzel mennénk!?

Tettünk pár lépést előre,majd elengedett. A szemem elé tárult egy hatalmas jacht. Szóhoz sem jutottam.

-Hova…? Niall! – sikítottam,mert még soha életemben nem utaztam egy ilyen luxus jachton.

-Hé! Nyugalom!

-De hogy…? És egyáltalán miért?

-Nem mindegy!? Az a lényeg,hogy egy luxus jachton fogunk utazni egészen a Bahamákig!!!

-Hogy mi!?

-Jól hallottad! Kaptam még 1 hetet. És jól alakultak a dolgok. – mosolygott.

-Én… Annyira imádlak! – visítottam még mindig és a nyakába ugrottam. Felkapott és elindult a fedélzetre. Pár perc kapálódzás és nevetés után végre letett – inkább dobott – egy hófehér kanapéra.

-Ez fantaztikus…

-Kíváncsi vagyok,hogy a sokadik nap után mit fogsz mondani. – ült ki arcára egy pimasz mosoly.

-Ismerem ezt a mosolyt Horan.

-Igen? – húzta fel szemöldökét.

-Ühüm. – bólogattam és beharaptam az alsó ajkamat.

-Elnézést! Mr. Horan! Indulhatunk?

-Hát persze! – mosolygott,majd vissza fordult hozzám és egyenesen az ajkaimba ütközött.

-Hmmm,ezt már szeretem. – jegyezte meg,mikor elengedtem.

-És ezt? – vigyorogtam kajánul és puszilgatni kezdtem a nyakát,ott ahol nagyon csikis.

-Olyan rossz vagy…

-Hüüm… Akkor…?

-Mondtam,hogy rossz vagy.

Ezen csak nevettünk mind a ketten,majd ledöntött a kanapéra.

/A többit a fantáziátokra bízom ;)/