55. fejezet - Erre nincsenek szavak...

*Niall szemszöge*

-2 hete nem változik semmi. Robin már haza ment,de puszil. – kicsit elmosolyodtam - Annyira hiányzol. El sem tudom mondani,hogy mit meg nem adnék azért,hogy halljam a hangod és a szemedbe nézhessek. Azokba a gyönyörű kék szemekbe. – fejemet a hasára tettem – Kérlek kelj fel!

Teljesen megőrjített,hogy szinte már beköltöztem a kórházba és semmi sem történik. Az orvosok is csak találgatnak és kifogásokat keresnek. Vicc az egész.

Lassan feltápászkodtam mellőle. Kivettem a telefonomat a zsebemből és tárcsázni kezdtem Adem számát. Mire kiértem a folyosóra fel is vette.

-Kérlek mond azt,hogy már Londonban vagy!

-Neked is szia. Még nem. Pont ezért hívlak.

-Istenem Niall! Meddig akarsz még várni!? Már nagyban dolgoznunk kéne az új albumon és a klipen.

-Tudom… Értsd meg,hogy nekem Adele mindennél fontosabb.

-Megértem. De már lassan a harmadik hét telik el úgy,hogy Te a hőst játszod Írországban,miközben mi itthon dolgozunk és megpróbáljuk elvégezni a te feladataidat.

-Mint például?

-Tisztázni a félre sikerült sajtótájékoztatódat…

-Oké… - sóhajtottam – Már csak egy hetet kérek tőled. Ez az utolsó.

-Jól mondod. Ez az utolsó,különben kereshettek új menedzsert. – ingerülten válaszolt,majd megszakította a hívást. Remek.

*Adele szemszöge*

Minden zavaros volt körülöttem. Nem tudtam kommunikálni,de hallottam mindent. Talán meg is értettem a dolgokat. Elég régóta vagyok egymagam. Ugyan néha láttam furcsábbnál furcsább alakokat és fényeket,de sose voltam benne biztos,hogy csak álmodom vagy ez a valóság.

Tudtam,hogy most erősnek kell lennem. Éreztem,hogy Niall nem bírja tovább. És én sem. Nem eshetek mély kómába.

Megpróbáltam kinyitni a szemem. Lassan,de biztosan próbálkoztam…

Elém tárult egy kórterem. Körülnéztem. Niall nem volt sehol.

„Meghaltam. És most élek. Mi ez? Egy esély. Mire? Talán arra,hogy más…jobb ember legyek.”

Az ágyammal párhuzamosan hatalmas üveg ajtók voltak,mögötte terasszal. Az ég borult volt,de egy kis fény áttört a sötét felhők közül.

Megmozgattam az ujjaim,majd nagy nehezen felültem. Isteni érzés volt újra élni.

Tekintetem a mellettem lévő asztalra siklott. Lufik,és már haldokló virágok. Édes. Középen egy kártyát pillantottam meg.

Nagy nehezen kinyújtóztam és elvettem. A fedele fehér volt,középen egy virággal. Kinyitottam és olvasni kezdtem.

Adele!
Sajnos nem tudom,hogy mikor fogod tudni elolvasni ezt a pár sort,de kérlek ne haragudj rám.

Talán még emlékszel arra a napra,amikor itthon hagytál minket. Azóta eltelt pár hónap,és így visszagondolva arra a pillanatokra teljesen üresnek érzem magam. Nem tudtam akkor,hogy hogy kezeljem a dolgot,mert a Te boldogságod számomra mindennél előbbre való. Azt akartam,hogy boldog és sikeres legyél,ugyanakkor a szívem szakadt meg,hogy el kell engednem téged…

Most amikor a levelemet olvasod biztos azt gondolod,hogy már elhagyott a remény és lemondtam rólad. Tudom,mert ismerlek. És ez nincs így! Talán tényleg remény vesztett,megsavanyodott „vénasszony” vagyok,csak rettenetesen fáj,hogy nem láthatlak és nem lehetek melletted.

Vigyázz magadra és amint tudsz kérlek hívj!

Ölel,csókol:

Édesanyád

Könny szökött a szemembe. Annyira őszinte volt,amit írt. A fülem mögé tűrtem egyenesre fésült hajamat. Halványan elmosolyodtam. Niall biztos nagyon unatkozott. Vissza feküdtem az ágyba és újra elolvastam anya üzenetét. Később lehunytam a szemem és visszagondoltam az együtt töltött mindennapokra.

*Niall szemszöge*

Lementem a büfébe és betoltam egy szendvicset. Vettem még néhány szelet csokit és visszaindultam az emeletre.

Halkan mentem be a kórterembe. Leültem az ágy mellett lévő székre. Furcsa érzésem volt. Mosolygott. Adele határozottan mosolygott. A hasán pedig ott volt a Mirandától kapott lap. Nem értettem.

Oda nyúltam és megfogtam a levelet. Abban a pillanatban szerelmem megmozdult és hozzám beszélt…

-Niall. – suttogta és megfogta a kezemet.

-ADELE! JÉZUSOM! EZ HIHETETLEN! – szemem megtelt könnyel.

-Nyugalom! – most már a szemei is nyitva voltak és nevetett. Nem akartam elhinni.

-Uramisten! Én annyira… Áááh. El sem tudom mondani. Erre nincsenek szavak... – leültem mellé és ő is felült – Szeretlek! Érted? Sőt imádlak! – gyönyörű arcát két kezem közé fogtam és megcsókoltam. Viszonozta. A boldogságom az egekig ért.

-Niall!

-Igen?

-Szeretlek! – mosolygott édesen. Erre csak egy homlok puszival válaszoltam. Kis ideig még ölelgettük egymást,majd felpattantam.

-Hova mész? – nézett rám kétségbe esetten.

-Megkeresem a dokit és haza megyünk. – vigyorogtam.

-Rendben. – mosolygott és elterült az ágyon.

*Adele szemszöge*

Hihetetlen érzés volt. Sose hittem az örökké tartó boldogságban és a „happy and”-ekben sem,de most teljesen így érzem.

Niall-ra és az orvosomra nem kellett sokat várnom.

-Jó reggelt Adele! – mosolygott a pasi.

-Önnek is Dr. Weiss! – olvastam a név kártyáján.

-Hogy érzed magad?

-Remekül.

-Nem fáj semmid?

-Nem.

Belevilágított a szemembe,majd az ujját kellett követnem a tekintetemmel.

-Jó! Most emeld fel a jobb kezed! Mozgasd az ujjaid!

-Minden megy. Jól vagyok.

-Lehet,de biztosra kell mennem. Csak pár vizsgálat és,ha minden rendben van,akkor pár óra múlva haza is mehetsz.

-De…

-Ne légy makacs! – szólt közbe Niall és féloldalas mosolyra húzta a száját.

Dr. Weiss még elvégzett pár rutin dolgot,aztán megkért,hogy álljak fel. Először nagyon megijedtem,mert majdnem összeestem. Zsibbadt mind két lábam.

-Semmi baj!

-Minden rendben? – lépett mellém Niall.

-Persze,csak 3 hét után kicsit furcsa lesz újra járnia.

-Menni fog! – hadakoztam és fölálltam. Kicsit ingatag voltam,de mentem előre. – Én mondtam! – vigyorogtam a szoba túloldalán.

-Ez remek! Megírom a záró jelentést. Addig még a nővérek fognak figyelni rád! – közölte Dr. Weiss,majd kisétált a kórteremből.

-Adele!

-Igen?

-El kell mondanom neked valamit…

-Hallgatlak. – visszamentem az ágyhoz és mind a ketten leültünk.

-Tudod… a baba. Nem élte túl.

-Manó! Csak aludtam. Hallottam mindent,ami körülöttem történt. És időm is volt ezen gondolkodni. Szerintem jobb lesz ez így.

-Én azt hittem,hogy te szeretted volna…

-Kérlek ne most! Majd holnap megbeszélünk mindent.

-Jól van. – mosolygott és átkarolta a derekamat. Ledőltünk az ágyra és egymást figyeltük. Nem volt kínos. Egy cseppet sem. Inkább önfeledt és magával ragadó. Olyan érzés,amitől végig fut az ember hátán a hideg,minden porcikája libabőrös és pillangók lepik el a hasát. Szerelem.