51. fejezet - Tehetetlenség

*Niall szemszöge*

-Nagyon sajnálom. Mi mindent megtettünk,de…

Mereven néztem az orvosra. Tudtam,hogy mi lesz a következő mondata. Nem akartam elhinni. Annyi mindenen mentünk keresztül Adele-al. Nem veszíthetem el. Voltak hibái,de én megbocsájtottam neki. Hogy miért? Talán azért,mert már az életem részévé vált. Nem tudom elképzelni,hogy mi lett volna velem,ha nem ismerem meg őt. Valószínűleg még mindig olyan kisfiús lennék és mélyen érintene a negatív kritika,amit a „rajongóktól” kapok. De nem! Adele megtanított arra,hogy ne foglalkozzak velük. Ő volt az,akinek mindig is tökéletes voltam. Még a legrosszabb napomon is,amikor alig szóltam hozzá. Neki még kócosan és morgósan is tökéletes voltam.

-Hahó! Niall! Figyel rám? – hadonászott előttem a doki. Valószínüleg egészen eddig hozzám beszélt,de nem hallottam semmit,csak magamat.

-Elnézést. Elmondaná még egyszer?

-A kisbabát sajnos nem tudtuk megmenti. Adele állapota stabil. Még nem ébredt fel. Elképzelhető,hogy agy károsodást is szenvedett,de azt majd csak akkor tudjuk meg,ha felébredt. Nagyon sajnálom.

Bólintottam és oda sétáltam Adele szobájának ajtajához. A kis ablakon keresztül figyeltem őt. Mozdulatlanul feküdt a hófehér ágyban.

-Bemehet,ha gondolja. – szólalt meg a nővér mellettem.

Halkan benyitottam. Lassan oda sétáltam mellé. Megfogtam a kezét.

-Nagyon sajnálom kicsim. Tudom,hogy szeretetted volna. De hidd el,minden rendben lesz. Meggyógyulsz és elmegyünk nyaralni. Csak mi ketten. Mondjuk Hawaiira? Igen,az jó lesz. – mosolyogtam – És utána haza viszlek. Veszek egy szép kis házat a kaliforniai tengerparton. És ott fogunk lakni. Anyukáddal együtt. Tudom,hogy nagyon hiányzik. – szemeim megteltek könnyel. Leültem az ágya szélére. Mindkét kezét szorosan a mellkasomra tettem. Olyan gyönyörű volt. Az arca komolyságot tükrözött. Tudtam,hogy ha felébred minden a régi lesz.

-Ne haragudj,de mennem kell. – megtöröltem az arcomat és egy puszit nyomtam a homlokára. – Minden rendben lesz. – végig simítottam a haján és hátrébb léptem. Még pár percig néztem őt,hátha felébred. Aztán erőt vettem magamon és kimentem.

A folyosó üres volt már este 10 órakor. A fejemre húztam egy sapkát,majd kapucnit. A sálat a nyakam és az arcom elé tekertem. Nem akartam,hogy felismerjenek. Végig szaladtam a lépcsőkön és a földszintre értem. A hatalmas üveg ajtók túloldalán újságírók és riporterek vertek sátrat. Nem adták fel egyhamar. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a kijárat felé. Kinyitottam az ajtót. Mindenki felpattant és rám szegezték tekintetüket. Gyorsan körbekémleltem,majd a földet kezdtem el bámulni. Végigszeltem a kisebb tömegen. Lenyugodva értem ki a parkolóba. Szerencsére senki nem ismert fel. 

Bepattantam a bérelt Audiba. Lehámoztam magamról az „álruhát”. Fejemet a kormánynak támasztottam és zokogni kezdtem. Mióta Adele-al vagyok,most először tört ki belőlem. A felszínre tört minden elfojtott érzelmem. A fájdalom,amit azzal okozott,hogy megcsalt. A felismerés,hogy apa vagyok. A küzdés vágy,amit az életéért tettem. És most… a fene nagy tehetetlenség. És a gondolat,amibe beleborzongok… Hogyan mondjam majd el Neki,hogy a gyermeke meghalt? Az a gyermek,aki számára mindennél fontosabb volt. A Mi gyermekünk.

-Szedd össze magad! – suttogtam magam elé a vak sötétben. Vettem pár mély levegőt és becsatoltam a biztonsági övemet. Kihajtottam a parkolóból. Ráléptem a gázra és iszonyat sebességgel hajtottam a fő úton. A KRESZ volt az,ami most a legkevésbé érdekelt.

A kikötőbe érkeztem. A kocsival felhajtottam a rámpán. Levettem a lábam a gázról és kiszálltam. Elindultam a komp fedélzetére. Elhúztam a telefonom és pötyögtem gyorsan egy SMS-t.

Ne várjatok haza! Visszamentem UK-ba. Majd jelentkezem. xx

Elküldtem Gregnek,majd írtam Liamnek,hogy pár óra múlva otthon vagyok.

*Adele szemszöge*

Mindent hallottam,ami körülöttem történt. Értettem minden egyes szót,tisztán. Bőrömön éreztem Niall gyengéd érintését,és magamba szívtam illatát. Megpróbálkoztam kinyitni a szemem,de nem sikerült. Mindent elárasztott a végtelen sötétség. A számat,mintha összeragasztották volna. Beszélni akartam Niallhoz. Elakartam neki mondani,hogy szeretem és lehet,hogy jobb így,hogy nincs gyerek. Elakartam neki mondani,hogy lehet,hogy nem a MI gyermekünket vesztettük el,hanem Harry gyerekét. Elakartam mondani,hogy mennyire imádom,és hogy elképesztő,amiket mondott… De nem ment. A szám nem nyílt,szorosan összetapadtak ajkaim és egy hang sem jött ki a torkomon.

Lehet,hogy itt vagyok és látnak,nem haltam meg,de… Teljesen úgy érzem,hogy eltűntem. Nem az az ember vagyok,aki régen. Valami megváltozott bennem. Azt hiszem nem álmodom tovább a tündérmesémet. Hiszen nincs ilyen. Senki sem tökéletes és senkinek nincs tökéletes élete. Én most kaptam egy második esélyt. Amit nem ronthatok el. Nem ronthatom el azzal,hogy eldobom.

Most is kavarog a fejemben,hogy miért? Miért nem küzdöttem? Feladtam és eldobtam magamtól az életet. Ami valljuk be őszintén koránt sem átlagos. Meg van mindenem. Egy világhírű pasi,család,barátok,munka,van hol laknom,van mit ennem,márkás ruhákban járni-kelni. Hülyeség volt feladni. De most már mindegy. Itt áll előttem a lehetőség,hogy újra kezdjem. Élni fogok vele és minden erőmmel azon leszek,hogy felkeljek. Sikerüljön kinyitni a szemem és szétnézni a világban. És sikerüljön mindezt elmondanom annak az embernek,akit mindennél jobban szeretek.