50. fejezet - Küzdj az életedért!

*Niall szemszöge*

Nem értettem,miért kell elmennie egyedül,ilyenkor,olyan helyre amit nem is ismer. Kicsit ki voltam rá akadva.

Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam Adele után. Nem volt olyan messze a tó,ezért bő 10 perc gyaloglás után megérkeztem.

Megálltam a bokáig érő hóban és a tájat figyeltem. Adele sehol nem volt. A tavon a jég fel volt repedve. Nem tudtam semmi jóra gondolni. Leszaladtam a kis dombon, a stég mellett egyenesen a jeges vízbe futottam. Nem éreztem még ennyi félelmet. A bánya tó elég hirtelen mélyült, nyakig elsüllyedtem,de nem adtam fel. A tó közepéhez érve teljesen kimerültem,de Adele még mindig nem volt meg.

-Adele! – üvöltöttem kétségbe esetten. A jéghideg lé átjárta testem. Nem voltam képes gondolkodni. Kapálóztam össze-vissza. Erőt vettem magamon és az utolsó reményemben lemerültem a víz alá. Szemeimet kinyitottam,és egyre mélyebbre úsztam. A tó rettenetes mély volt. Küzdöttem a fulladás ellen,mert tudtam,hogy még egyszer nem leszek képes lemerülni. Nagy nehezen megtaláltam barátnőmet. Majdnem elkezdtem ordítani,amikor rájöttem,hogy az végzetes lenne. Elkezdtem felé úszni. Tehetetlenül vergődött a hullámok között,amit én okoztam. Megragadtam mind a két karját és a hátamra húztam testét. A lehető leggyorsabban elindultam a felszínre.

-Adele ne tedd ezt velem! – levegő után kapkodva vonszoltam ki a partra. A szám remegett és alig tudtam megállni a lábamon. A fejem szorított és olyan volt,mintha megfagyott volna a vér az ereimben. Letelepedtem a mozdulatlan test mellé. Vizes haja rátapadt hófehér arcára. A szája nyitva volt,a szemei csukva. Tudtam,hogy mi történt…

-Hol van? Ez nem igaz. – kerestem a telefonomat a zsebemben. Lehet kicsit megőrültem,hogy magamban beszélek. Levettem csurom vizes kabátomat,kicsit kicsavartam és betakartam vele barátnőmet. Reszkettem,de most nem érdekelt. Az fontosabb volt,hogy ne haljon meg.

Nagy nehezen elővettem a mobilom,ami elázott,de még valamilyen szinten működött.

-Halló? Itt az Országos Mentőszolgálat. Miben segíthetek?

-A barátnőm… Egy tóba… Fulladt. – erősen ziháltam és remegett a kezem.

-Rendben. Meg tudnád adni a pontos tartózkodási helyét? – kérdezte a női hang halál nyugodtan.

-Mullingar. Bánya tó.

-Máris küldök egy mentő osztagot. Addig is kövesse az utasításaimat.

Bólintottam,de tudtam,hogy nem lát. Úgy tettem ahogy mondta. A hideg hóról átvittem a fa deszkás stégre. Kezemet a bal mellkasára helyeztem. A kezemre pedig a másikat. Elkezdtem újraéleszteni. Nem nagyon ment,féltem,hogy eltöröm a bordáit. De küzdöttem az életéért.

Szerencsére a mentők hamar megérkezett.

Adelet felpakolták egy hordágyra,pokrócokkal próbálták felmelegíteni. Az egyik mentős átvette szerepemet,nagyobb hozzá értéssel folytatta a szív masszázst. Én is be akartam szállni,hogy mellette legyek,de nem engedtek.

Ott álltam teljesen egyedül. Néztem,ahogy az autó szirénázva elhajt. Üres volt körülöttem minden. Kép kockák töltötték meg a fejem. Az együtt töltött percek emlékei.

-Nem lehet. – suttogtam és elkezdtem csiga tempóban haza sétálni. Nem viselkedhetek úgy,mintha már meghalt volna!

*Adele szemszöge*

Újra Kaliforniában voltam. De most más volt. Az utcák kihaltak,se egy autó,se egy élő lélek. Az utcánkban sétáltam. Megérkeztem a házunk elé. Rutinosan nyitottam ajtót,és léptem be a házba. Nagy volt a csend.

-Hahó! – kiáltottam.

-Itt vagyok! – jött a válasz a nappaliból. Ismerős hang volt,de nem tudtam kihez kötni. Bementem.

-Már vártalak. – húzta széles mosolyra a száját nagymamám. Közelebb léptem hozzá. Felpattant és megölelt.

-Hogy kerülsz ide?

-Én mindig itt vagyok. Az a kérdés,hogy TE miért vagy itt?

-Meghaltam.

-Még nem.

-Ezt,hogy érted? Megfulladtam.

-Úgy értem,hogy ha elég gyors vagy még vissza mehetsz. Adele,figyelj rám! Nem hagyhatod el a családodat és a szerelmedet. Fiatal vagy még. És gondolj a babára is. Niall küzdött az életedért,küzdj te is a sajátodért!

-Jézusom,te honnan tudsz ezekről?

-Az most mindegy. Lényeg az,hogy siess. Nincs sok időd. Már így is rengeteg órát pazaroltál el. – a hangja dühös,és ellent mondást nem tűrő volt.

Rose nagymamám még kiskoromban meghalt. Olyan 3 éves lehettem. Az utolsó emlékem róla az,ahogy a haldokló nagypapámmal veszekszik. Akkor még semmit nem értetettem belőle,de idővel rájöttem.

"A valóság a nap végére legtöbbször nyakatekert és fenekestül felfordul. És aztán valahogy, valószínűtlenül, amikor nem is várnánk, a világ ismét helyre áll."

-Indulj! – harsogta a fülembe. Nem vártam tovább,sarkon fordultam és ott hagytam. Kiléptem az utcára és rohanni kezdtem abba az irányba ahonnan jöttem. Hosszú,földik érő,fehér ruhámat feltűrtem és úgy futottam tovább. Az út hamar véget ért és mindent elöntött a vakító fény, és a víz. Újra lebegtem a vízben,de nem fulladtam meg, nem fájt. Egészen kellemes és megnyugtató érzés volt. Aztán hirtelen elsötétült minden,a víz elillant és a kellemest felváltotta a félelem és a fájdalom.

*Niall szemszöge*

Már másfél órája ülök itt a kényelmetlen kórházi padon. Ide fele jövet meg kellett küzdenem az újságírókkal és a ténnyel,hogy közel három órája küzdenek a barátnőm életéért.

Egy orvos,keményen és érzelem mentesen közölte velem,hogy mindent megtesznek,de készüljek fel a legrosszabbra.

***

Már majdnem agy vérzést kaptam,hogy nem tudok semmi se tenni a barátnőmért. És az is rátett egy lapáttal,hogy közel 6 órája ülök itt és senki nem mond semmit.

Telefonon tartottam a kapcsolatot apával,twitteren pedig Liammel,aki mindent továbbított a többieknek. Be akartam már menni Adelehoz. Megfogni a kezét és az ő szájából hallani azt,hogy minden rendben van.

-Mr. Horan? – jött ki egy doki a szobájából.

-Igen? – azonnal felpattantam és reméltem,hogy jó hírt hoz.

-Nagyon sajnálom. Min mindent megtettünk,de…