49. fejezet - Eltűntem

*Adele szemszöge*

Hátradőltem a fotelban és csak néztem ki a fejemből…

Igazi ribancnak éreztem magam. Nem volt elég,hogy megcsalom azt az embert,akit még a saját életemnél is jobban szeretek és féltek,most még az is lehet,hogy a legjobb barátja gyerekét hordom a szívem alatt. Nem bocsájtanám meg magamnak,ha ez valóban igaz lenne. Tönkre tenném az egész banda hírnevét,és a saját életemet is. Nem akarom,hogy életem eddiggi legnagyobb hibája a címlapokon szerepeljen. Titokban kell tartanom egy egész világ előtt. Csak azt nem tudom még,hogy hogyan. Ne menjek 9 hónapig utcára!? Valami értelmesebb ötlet kéne. Mondjuk elmondani mindent Harrynek és Niallnak...

Nem! Nem fogom tönkre tenni a barátságukat. Már az is csoda,hogy a félrelépésem után is jóban vannak.

Rápillantottam az órára. Reggel 6 óra 11 perc. Ami azt jelenti,hogy nemsokára Niallnek is muszáj felkelnie. Délelőtt indulunk vissza Londonba.

Még rengeteg időm volt elkészülni,ezért úgy döntöttem elmegyek sétálni. Felvettem a pizsomámra egy melegítőt és egy kabátot.

*Harry szemszöge*

Tegnap este jöttünk vissza a londoni házba. Louis és Liam már otthon voltak. Robinnal este kipakoltunk és reggel korán keltünk. Nem is értem miért.

-Jó reggelt. – köszöntünk a nappaliban ülőknek.

-Nektek is. – nézett fel Liam a laptopjából. Louis csak tovább iszogatta a kávéját. Leültem mellé.

-És miújság cica? – birizgálta tincseimet Louis.

-Együtt vagyunk. – néztem rá vigyorogva.

-Mindigis tudtam te kis rosszaság! – kacsintott és megpróbált arcon puszilni.

-Szerintem nem rád gondolt. – vigyorgott önelégülten Robin és leült mellém. Édesen megcsókolt.

-Na ne! Ne már,hogy megint együtt vagytok. – háborodott fel Boo Bear. Utálja,ha így hívjuk,ezért inkább ezt magamban tartom.

-Louis. Értsd meg,hogy én még senki mást nem szerettem annyira,mint Őt. Tudom,hogy nem jöttök ki jól,de ezen tudtok változtatni.

-Harry! Én megértem. Csak,ha esetleg nem úgy mennének a dolgok ne gyere hozzám tök depressziósan,mert… Én megmondtam.

-Várj! Nem igazán értelek. Mit is mondtál meg? – megragadta a karom,elég erősen és kihúzott a konyhába.

-Robin sötét és sérült. – közölte velem komoran,amin elég rendesen felhúztam magam.

-Na szép. Most már nem csak idegesítőnek és nyálasan romatikusnak tartod,hanem butának is

-Nem úgy sötét. A lelke. El tudod képzelni miken ment keresztül? Nem hiszem,hogy ezek után te még kellenél neki. Nem akar majd többet csalódni. Ha azt akarod,hogy melletted maradjon soha… érted? SOHA nem szabad őt megbántanod. – meg se várta a válaszomat,ami talán jobb is. Leosztottam volna rendesen,de szerencsére itthagyott. Visszamentem nappaliba és megpróbáltam nem azokra gondolni amiket Louis az előbb a fejemhez vágott.

*Adele szemszöge*

Kint még sötét volt. A Nap még csak most kezd előbújni. Rettenetesen hideg volt,de nem fáztam. Elsétáltam a házak előtt,egészen az utca végig. Nem ismertem annyira Mullingart,de emlékeztem Niall merre vitt a múltkor. Balra fordultam és egy kis sétálóutcába értem. Az út mentén kopasz fák és üres padok. Gyorsan szedtem a lábaimat,nem tudom miért,de úgy éreztem,hogy valaki követ. Percenként hátrafordultam,de nem láttam senkit magam mögött. Elkezdtem rohanni. Csak futottam előre. Nem tudtam merre megyek és,hogy hol vagyok. Futotottam. Menekültem az életem és a sorsom elől.

Megláttam azt a helyet,amit kerestem. Nyugodt volt. Emberi életnek jele sem volt. A havas ösvényt átszelve siettem a stég felé,amit körülvett a fagyott víz. Leültem a fa deszkákra. Kicsit lógattam a lábam,aztán óvatosan rámerészkedtem a jégre. Vastagnak tűnt,ezért egy kicsit csúszkáltam.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Elővettem és rányomtam a fogad lehetőségre.

-Szia. Már megint merre jársz? – szólt bele unott és álmos hangon Niall.

-Szia. Őszintén? Fogalmam sincs. Egy tónál.

-Fogalmad sincs!?

-Nem igazán.

-Jó akkor utánad megyek. – sóhajtott és ki is nyomta.

Elindultam vissza a stéghez. Ami nem volt egyszerű a csúszós jégen. A tó közepe fele szerencsésen hasra estem. Persze,nem is én lennék. Nagy nehezen feltápászkodtam. Amikor már a lábaimon álltam megreccsent alattam a jég. Teljesen bepánikoltam és megpróbáltam minél kijjebb jutni. A lábam alatt táblakra törött a jég. A víz jéghideg volt. Fájdalmat okozott minden egyes mozdulat. A szám remegett és nem tudtam mit tenni. Megpróbáltam kiúszni,ami egy darabig ment is,de lezsibbadtak a karjaim. A lábaimmal sem kalimpáltam tovább. Vettem egy utolsó levegőt és hagytam,hogy elmerüljek.

"A dolgok eltűnnek. A fájdalom semmivé válik. A vér megáll az ereinkben és az emberek… az emberek meghalnak. Lenne még mondandóm… rengeteg. De… eltűntem."