Egy kis reklám :$

Sziasztok! :)
Lehet,hogy már többen bele olvastatok a másik blogomba is,amit kicsit elhanyagoltam/tunk mostanában. :s
http://larrystylinsonbromancee.blogspot.hu/
Ma hoztam új részt! Ha érdekel valakit... :D
Ez pedig "Robin" blogja: http://direction.blog.neon.hu/ Lessetek be és hagyjatok pár komit. :)
/Az íróról mintáztam az egyik főszereplőmet :$/

Puszi: Rebe xx

52. fejezet - "Adele még él! Ezt ne felejtsd el..."

*Niall szemszöge*

Hajnali egykor kötött ki a komp Liverpool partjainál. Azonnal kocsiba ültem. Hosszú még az út Londonig.

Betettem a CD-t,amit Adele Harrytől kapott karácsonyra. Feltekertem a hang erőt és még jobban tapostam a gáz pedált. A szinte kihalt autópályán 190-el hajtottam.

A gondolataim végig Adele-on jártak. Iszonyatosan tehetséges. És az orvos… Azt mondta,hogy előfordulhat agy károsodás. Akkor nem csak a szerelmemet,hanem egy hihetetlen tehetséget is elveszítek.

Egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt. Mindig próbálom a dolgokban a jót meglátni,de most nem megy. A bandában is én vagyok az,aki lelket önt a többiekbe és tanácsot adok. De most ezekre nekem volt szükségem. Liamre,Louisra,Harryre,Zaynre és Londonra volt szükségem. Egy percig sem tudtam volna tovább a kórházban maradni. Nem bírom. Lehet,hogy jobb lett volna együtt elmenni… Az lett volna a legjobb.

-Úr isten! Nem beszélhetek úgy,mint egy depressziós. Mi történt velem? – már magamban is beszélek. Tök jó…

Beletúrtam a hajamba és csak az utat figyeltem. 20 perc vezetés után úgy döntöttem,megállok egy benzinkútnál. Muszájnak éreztem,hogy kiszálljak. Az öngyilkos gondolataim egyre erősödtek. Teljesen becsavarodtam.

Kicsit kómásan bementem és vettem egy energia italt. Enni nem bírtam semmit,már lassan egy napja. Visszamentem a kocsihoz. Felpattintottam a Red Bull-t és egy nagyot kortyoltam belőle. Kirázott a hideg. Valószínűleg az álmatlanság és az idegesség miatt. Nem lesz ez így jó. Beültem a kényelmes bőr ülésbe és gázt adtam. Most már kicsit óvatosabban vezettem. Minél előbb otthon akartam lenni.

***

Felhajtottam a garázs bejáróhoz. Kiszálltam és becsaptam az ajtót. Bénáztam egy sort a kapunál,de sikerült bejutnom. Berohantam a házba. Ledobtam magamról mindent és felkapcsoltam az összes lámpát. Liam kómás fejjel lépkedett le a lépcsőn,mögötte Zayn és Lexi.

-Sziasztok!

-Niall! – sikított fel Robin. Szinte mindenkit fellökött és sírva ugrott a nyakamba. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem öleltem vissza. Nagy nehezen lehámoztam magamról és lerogytam a kanapéra. Szép lassan megtelt a nappali. Louis és Harry is előkerültek. Én csak szótlanul feküdtem egy helyben. A plafont bámultam. Éreztem,hogy egyre jobban kifeszül mindenki. Mondanom kellett valamit nekik. Felültem;kicsit bizonytalanul vágtam bele.

-Nos…szóval. Adele élet-halál között lebeg. Nem tudnak az orvosok sem semmi konkrétat mondani. Lehet,hogy károsodott az agya. Én csak egyet tudok biztosan… - hangom elcsuklott és szemeim ismét megteltek könnyel.

-Nialler!? – tette kezét vállamra Louis.

-Jól vagyok. – megtöröltem szemeim és úgy tettem,mintha mi sem történt volna.

-Csak ezt ne mond! – nézett rám szúrós tekintettel Liam.

-Mond már el,hogy mi van VELE! – üvöltött velem Robin és ismét sírásban tört ki.

-Jó… Elmondok mindent részletesen. – sóhajtottam – Reggel,amikor felkeltem nem találtam Őt sehol. Felhívtam,hogy hol van. Azt mondta,hogy egy tónál,de nem talál haza. Mondtam neki,hogy maradjon ott,utána megyek. Negyed óra múlva már ott voltam annál a bánya tónál. A jég fel volt repedve és Adelet nem láttam sehol. Bementem a vízbe és keresni kezdtem. 10 perc szenvedés után sikerült kihúznom. Mentőt hívtam,akik újraélesztették. Én teljesen sokkosan mentem haza. Greggel össze is vesztem… De nem ez a lényeg. Ez előtt a dolog előtt Adele elmondott nekem valamit… - itt elhallgattam. Nem tudtam,hogy jó ötlet-e.

-Mit? – kérdezte egyszerre Harry és Louis.

Végig néztem a szobában. Döbbent és kíváncsi tekintetek. Most már el kell mondanom.

-Terhes. Adele terhes volt. Először nem okozott gondot,de aztán bepánikoltam és egy napig nem beszéltünk. Utána történt ez… És nem tudom eldönteni,hogy ez csak egy baleset volt vagy… Mi van? – mindenki úgy nézett rám,mintha nem ismernének.

-Mit mondtál az előbb? – kérdezte Harry kétségbe esetten.

-Adele terhes VOLT. – emelte ki Zayn.

-Igen… Csak volt. A babát már nem tudták megmenteni. Adele állapota is kritikus.

-Még mindig nem értem,hogy akkor mit keresel itt. Mellette lenne a helyed. Mit fog csinálni,ha felébred és te nem vagy ott? – hisztizett Robin. De lehet,hogy igaza van.

-Ne haragudjatok,de én ezt nem bírom! – Lexi kiszállt Zayn öléből és egy ajtó csapódás jelezte,hogy elment.

-Robin! Neked lenne erőd egész nap azt nézni,hogy Harry haldoklik? Lenne annyi benned,hogy ott ülj mellette és nézd a mozdulatlan testét és közben belehalj a fájdalomba,hogy lehet,hogy már soha nem látod a fényben úszó tekintetét???

-Adele még él! Ezt ne felejtsd el és ne beszélj úgy,mintha már nem lenne köztünk!

-Ezt soha nem fogjátok megérteni!!! Széttép belül az az érzés,hogy lehet,hogy már soha nem csókolhatom,soha nem ébredhetek mellette… Úgy érzem mindent elrontottam,mert még az utolsó csókunkra sem emlékszem… Elrontottam… És inkább vele együtt halnék,minthogy nélküle éljek. – nem tudom mi ütött belém. Teljesen leüvöltöttem a fejét szegénynek,de most kijött minden érzés,ami bennem volt.

-Ez nem normális! Te nem tehetsz semmiről. Teljesen becsavarodtál. Nehogy kinyírd magad! – aggodalmaskodott Louis.

-Hidd el már gondoltam rá…

-Na jó! – Liam összecsapta kezeit – Szerintem most mindenki aludjon egy nagyot. Ez most mindenkit megvisel,de holnap talán mindent tisztábban át tudunk gondolni.

Mindenki tudomásul vette szavait és elindult az emeletre. Robin undorodva nézett rám. Úgy nézett rám,mintha én öltem volna meg Adelet.

Ketten maradtunk…

-Mit csináljak??? Amég ide tartottam folyton a halálon járt az agyam.

-Nem tudom… Csak azt,hogy már minden ember gondolt ilyesmire. Annyit kérek,hogy ne csinálj hülyeséget! Légy önmagad! Én hiszem,hogy Adele-al minden rendben lesz. Ne add fel!

-Köszönöm Liam! – átöleltem és elindultam az emeletre. Olyan kimerült voltam,hogy le se zuhanyoztam. Bedőltem az ágyba. Benyúltam a párna alá és kihúztam Adele pólóját. Még a nyáron hagyta itt,amikor haza ment. Azóta itt van. Orromhoz emeltem a rózsaszín ruhadarabot és beszívtam édes illatát. Láttam magam előtt. Gyönyörű kék szemei,kedves mosolya azonnal elvarázsolt.

-Szeretlek. – suttogtam és lassan álomba merültem.

Help me!!!!?

Sziasztok! :)
Az a problémám,hogy valami klassz kinézetet szeretnék a blognak,de nem tudok normálisan fejlécet/képet szerkeszteni. /hülye vagyok az ilyenekhez xdd/
Nagyon megköszönném,ha segítenétek. ^-^
Ha van időtök légyszíves írjatok privit! /facebookon vagy ide: rebe0612@gmail.com/

Köszi,puszi  xx

51. fejezet - Tehetetlenség

*Niall szemszöge*

-Nagyon sajnálom. Mi mindent megtettünk,de…

Mereven néztem az orvosra. Tudtam,hogy mi lesz a következő mondata. Nem akartam elhinni. Annyi mindenen mentünk keresztül Adele-al. Nem veszíthetem el. Voltak hibái,de én megbocsájtottam neki. Hogy miért? Talán azért,mert már az életem részévé vált. Nem tudom elképzelni,hogy mi lett volna velem,ha nem ismerem meg őt. Valószínűleg még mindig olyan kisfiús lennék és mélyen érintene a negatív kritika,amit a „rajongóktól” kapok. De nem! Adele megtanított arra,hogy ne foglalkozzak velük. Ő volt az,akinek mindig is tökéletes voltam. Még a legrosszabb napomon is,amikor alig szóltam hozzá. Neki még kócosan és morgósan is tökéletes voltam.

-Hahó! Niall! Figyel rám? – hadonászott előttem a doki. Valószínüleg egészen eddig hozzám beszélt,de nem hallottam semmit,csak magamat.

-Elnézést. Elmondaná még egyszer?

-A kisbabát sajnos nem tudtuk megmenti. Adele állapota stabil. Még nem ébredt fel. Elképzelhető,hogy agy károsodást is szenvedett,de azt majd csak akkor tudjuk meg,ha felébredt. Nagyon sajnálom.

Bólintottam és oda sétáltam Adele szobájának ajtajához. A kis ablakon keresztül figyeltem őt. Mozdulatlanul feküdt a hófehér ágyban.

-Bemehet,ha gondolja. – szólalt meg a nővér mellettem.

Halkan benyitottam. Lassan oda sétáltam mellé. Megfogtam a kezét.

-Nagyon sajnálom kicsim. Tudom,hogy szeretetted volna. De hidd el,minden rendben lesz. Meggyógyulsz és elmegyünk nyaralni. Csak mi ketten. Mondjuk Hawaiira? Igen,az jó lesz. – mosolyogtam – És utána haza viszlek. Veszek egy szép kis házat a kaliforniai tengerparton. És ott fogunk lakni. Anyukáddal együtt. Tudom,hogy nagyon hiányzik. – szemeim megteltek könnyel. Leültem az ágya szélére. Mindkét kezét szorosan a mellkasomra tettem. Olyan gyönyörű volt. Az arca komolyságot tükrözött. Tudtam,hogy ha felébred minden a régi lesz.

-Ne haragudj,de mennem kell. – megtöröltem az arcomat és egy puszit nyomtam a homlokára. – Minden rendben lesz. – végig simítottam a haján és hátrébb léptem. Még pár percig néztem őt,hátha felébred. Aztán erőt vettem magamon és kimentem.

A folyosó üres volt már este 10 órakor. A fejemre húztam egy sapkát,majd kapucnit. A sálat a nyakam és az arcom elé tekertem. Nem akartam,hogy felismerjenek. Végig szaladtam a lépcsőkön és a földszintre értem. A hatalmas üveg ajtók túloldalán újságírók és riporterek vertek sátrat. Nem adták fel egyhamar. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a kijárat felé. Kinyitottam az ajtót. Mindenki felpattant és rám szegezték tekintetüket. Gyorsan körbekémleltem,majd a földet kezdtem el bámulni. Végigszeltem a kisebb tömegen. Lenyugodva értem ki a parkolóba. Szerencsére senki nem ismert fel. 

Bepattantam a bérelt Audiba. Lehámoztam magamról az „álruhát”. Fejemet a kormánynak támasztottam és zokogni kezdtem. Mióta Adele-al vagyok,most először tört ki belőlem. A felszínre tört minden elfojtott érzelmem. A fájdalom,amit azzal okozott,hogy megcsalt. A felismerés,hogy apa vagyok. A küzdés vágy,amit az életéért tettem. És most… a fene nagy tehetetlenség. És a gondolat,amibe beleborzongok… Hogyan mondjam majd el Neki,hogy a gyermeke meghalt? Az a gyermek,aki számára mindennél fontosabb volt. A Mi gyermekünk.

-Szedd össze magad! – suttogtam magam elé a vak sötétben. Vettem pár mély levegőt és becsatoltam a biztonsági övemet. Kihajtottam a parkolóból. Ráléptem a gázra és iszonyat sebességgel hajtottam a fő úton. A KRESZ volt az,ami most a legkevésbé érdekelt.

A kikötőbe érkeztem. A kocsival felhajtottam a rámpán. Levettem a lábam a gázról és kiszálltam. Elindultam a komp fedélzetére. Elhúztam a telefonom és pötyögtem gyorsan egy SMS-t.

Ne várjatok haza! Visszamentem UK-ba. Majd jelentkezem. xx

Elküldtem Gregnek,majd írtam Liamnek,hogy pár óra múlva otthon vagyok.

*Adele szemszöge*

Mindent hallottam,ami körülöttem történt. Értettem minden egyes szót,tisztán. Bőrömön éreztem Niall gyengéd érintését,és magamba szívtam illatát. Megpróbálkoztam kinyitni a szemem,de nem sikerült. Mindent elárasztott a végtelen sötétség. A számat,mintha összeragasztották volna. Beszélni akartam Niallhoz. Elakartam neki mondani,hogy szeretem és lehet,hogy jobb így,hogy nincs gyerek. Elakartam neki mondani,hogy lehet,hogy nem a MI gyermekünket vesztettük el,hanem Harry gyerekét. Elakartam mondani,hogy mennyire imádom,és hogy elképesztő,amiket mondott… De nem ment. A szám nem nyílt,szorosan összetapadtak ajkaim és egy hang sem jött ki a torkomon.

Lehet,hogy itt vagyok és látnak,nem haltam meg,de… Teljesen úgy érzem,hogy eltűntem. Nem az az ember vagyok,aki régen. Valami megváltozott bennem. Azt hiszem nem álmodom tovább a tündérmesémet. Hiszen nincs ilyen. Senki sem tökéletes és senkinek nincs tökéletes élete. Én most kaptam egy második esélyt. Amit nem ronthatok el. Nem ronthatom el azzal,hogy eldobom.

Most is kavarog a fejemben,hogy miért? Miért nem küzdöttem? Feladtam és eldobtam magamtól az életet. Ami valljuk be őszintén koránt sem átlagos. Meg van mindenem. Egy világhírű pasi,család,barátok,munka,van hol laknom,van mit ennem,márkás ruhákban járni-kelni. Hülyeség volt feladni. De most már mindegy. Itt áll előttem a lehetőség,hogy újra kezdjem. Élni fogok vele és minden erőmmel azon leszek,hogy felkeljek. Sikerüljön kinyitni a szemem és szétnézni a világban. És sikerüljön mindezt elmondanom annak az embernek,akit mindennél jobban szeretek.

50. fejezet - Küzdj az életedért!

*Niall szemszöge*

Nem értettem,miért kell elmennie egyedül,ilyenkor,olyan helyre amit nem is ismer. Kicsit ki voltam rá akadva.

Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam Adele után. Nem volt olyan messze a tó,ezért bő 10 perc gyaloglás után megérkeztem.

Megálltam a bokáig érő hóban és a tájat figyeltem. Adele sehol nem volt. A tavon a jég fel volt repedve. Nem tudtam semmi jóra gondolni. Leszaladtam a kis dombon, a stég mellett egyenesen a jeges vízbe futottam. Nem éreztem még ennyi félelmet. A bánya tó elég hirtelen mélyült, nyakig elsüllyedtem,de nem adtam fel. A tó közepéhez érve teljesen kimerültem,de Adele még mindig nem volt meg.

-Adele! – üvöltöttem kétségbe esetten. A jéghideg lé átjárta testem. Nem voltam képes gondolkodni. Kapálóztam össze-vissza. Erőt vettem magamon és az utolsó reményemben lemerültem a víz alá. Szemeimet kinyitottam,és egyre mélyebbre úsztam. A tó rettenetes mély volt. Küzdöttem a fulladás ellen,mert tudtam,hogy még egyszer nem leszek képes lemerülni. Nagy nehezen megtaláltam barátnőmet. Majdnem elkezdtem ordítani,amikor rájöttem,hogy az végzetes lenne. Elkezdtem felé úszni. Tehetetlenül vergődött a hullámok között,amit én okoztam. Megragadtam mind a két karját és a hátamra húztam testét. A lehető leggyorsabban elindultam a felszínre.

-Adele ne tedd ezt velem! – levegő után kapkodva vonszoltam ki a partra. A szám remegett és alig tudtam megállni a lábamon. A fejem szorított és olyan volt,mintha megfagyott volna a vér az ereimben. Letelepedtem a mozdulatlan test mellé. Vizes haja rátapadt hófehér arcára. A szája nyitva volt,a szemei csukva. Tudtam,hogy mi történt…

-Hol van? Ez nem igaz. – kerestem a telefonomat a zsebemben. Lehet kicsit megőrültem,hogy magamban beszélek. Levettem csurom vizes kabátomat,kicsit kicsavartam és betakartam vele barátnőmet. Reszkettem,de most nem érdekelt. Az fontosabb volt,hogy ne haljon meg.

Nagy nehezen elővettem a mobilom,ami elázott,de még valamilyen szinten működött.

-Halló? Itt az Országos Mentőszolgálat. Miben segíthetek?

-A barátnőm… Egy tóba… Fulladt. – erősen ziháltam és remegett a kezem.

-Rendben. Meg tudnád adni a pontos tartózkodási helyét? – kérdezte a női hang halál nyugodtan.

-Mullingar. Bánya tó.

-Máris küldök egy mentő osztagot. Addig is kövesse az utasításaimat.

Bólintottam,de tudtam,hogy nem lát. Úgy tettem ahogy mondta. A hideg hóról átvittem a fa deszkás stégre. Kezemet a bal mellkasára helyeztem. A kezemre pedig a másikat. Elkezdtem újraéleszteni. Nem nagyon ment,féltem,hogy eltöröm a bordáit. De küzdöttem az életéért.

Szerencsére a mentők hamar megérkezett.

Adelet felpakolták egy hordágyra,pokrócokkal próbálták felmelegíteni. Az egyik mentős átvette szerepemet,nagyobb hozzá értéssel folytatta a szív masszázst. Én is be akartam szállni,hogy mellette legyek,de nem engedtek.

Ott álltam teljesen egyedül. Néztem,ahogy az autó szirénázva elhajt. Üres volt körülöttem minden. Kép kockák töltötték meg a fejem. Az együtt töltött percek emlékei.

-Nem lehet. – suttogtam és elkezdtem csiga tempóban haza sétálni. Nem viselkedhetek úgy,mintha már meghalt volna!

*Adele szemszöge*

Újra Kaliforniában voltam. De most más volt. Az utcák kihaltak,se egy autó,se egy élő lélek. Az utcánkban sétáltam. Megérkeztem a házunk elé. Rutinosan nyitottam ajtót,és léptem be a házba. Nagy volt a csend.

-Hahó! – kiáltottam.

-Itt vagyok! – jött a válasz a nappaliból. Ismerős hang volt,de nem tudtam kihez kötni. Bementem.

-Már vártalak. – húzta széles mosolyra a száját nagymamám. Közelebb léptem hozzá. Felpattant és megölelt.

-Hogy kerülsz ide?

-Én mindig itt vagyok. Az a kérdés,hogy TE miért vagy itt?

-Meghaltam.

-Még nem.

-Ezt,hogy érted? Megfulladtam.

-Úgy értem,hogy ha elég gyors vagy még vissza mehetsz. Adele,figyelj rám! Nem hagyhatod el a családodat és a szerelmedet. Fiatal vagy még. És gondolj a babára is. Niall küzdött az életedért,küzdj te is a sajátodért!

-Jézusom,te honnan tudsz ezekről?

-Az most mindegy. Lényeg az,hogy siess. Nincs sok időd. Már így is rengeteg órát pazaroltál el. – a hangja dühös,és ellent mondást nem tűrő volt.

Rose nagymamám még kiskoromban meghalt. Olyan 3 éves lehettem. Az utolsó emlékem róla az,ahogy a haldokló nagypapámmal veszekszik. Akkor még semmit nem értetettem belőle,de idővel rájöttem.

"A valóság a nap végére legtöbbször nyakatekert és fenekestül felfordul. És aztán valahogy, valószínűtlenül, amikor nem is várnánk, a világ ismét helyre áll."

-Indulj! – harsogta a fülembe. Nem vártam tovább,sarkon fordultam és ott hagytam. Kiléptem az utcára és rohanni kezdtem abba az irányba ahonnan jöttem. Hosszú,földik érő,fehér ruhámat feltűrtem és úgy futottam tovább. Az út hamar véget ért és mindent elöntött a vakító fény, és a víz. Újra lebegtem a vízben,de nem fulladtam meg, nem fájt. Egészen kellemes és megnyugtató érzés volt. Aztán hirtelen elsötétült minden,a víz elillant és a kellemest felváltotta a félelem és a fájdalom.

*Niall szemszöge*

Már másfél órája ülök itt a kényelmetlen kórházi padon. Ide fele jövet meg kellett küzdenem az újságírókkal és a ténnyel,hogy közel három órája küzdenek a barátnőm életéért.

Egy orvos,keményen és érzelem mentesen közölte velem,hogy mindent megtesznek,de készüljek fel a legrosszabbra.

***

Már majdnem agy vérzést kaptam,hogy nem tudok semmi se tenni a barátnőmért. És az is rátett egy lapáttal,hogy közel 6 órája ülök itt és senki nem mond semmit.

Telefonon tartottam a kapcsolatot apával,twitteren pedig Liammel,aki mindent továbbított a többieknek. Be akartam már menni Adelehoz. Megfogni a kezét és az ő szájából hallani azt,hogy minden rendben van.

-Mr. Horan? – jött ki egy doki a szobájából.

-Igen? – azonnal felpattantam és reméltem,hogy jó hírt hoz.

-Nagyon sajnálom. Min mindent megtettünk,de…