63. fejezet - "Sose fogom tudni megérteni..."~Niall

*Niall szemszöge*

Ahogy olvastam a sorokat hallottam Adele hangját. Elhomályosodott minden. Könnyeim áztatták a papírt. Már a tinta is teljesen elfolyt. Nem tudtam felfogni,hogy komolyan itt hagyott. Kiborultam… Most mi lesz? Csak úgy kisétál az életemből és elvárja,hogy ne is próbáljam meg vissza szerezni!? Hát az várhatja...

Megtöröltem az arcom és lerohantam a földszintre. A többiek rám kapták a tekintetüket.

-Mit csinálsz? – emelte fel a hangját Louis.

-Nem hagyhat itt ennyivel. – bújtam bele kabátomba.

-Niall! Hülyeség lenne utána menni.

-Nem érdekel. – kiakartam lépni a házból,de Louis vissza rántott. Összeráncoltam a szemöldököm és egy „mögöllek” pillantás kíséretében ellöktem magamtól.

Soha nem voltam még ennyire ideges… Bevágtam magam a kocsiba és benyomtam valami CD-t.

Adele „művei” voltak rajta….

-Ezt nem hiszem el! – ordítottam és kinyomtam. Újból sírni kezdtem. Nem tudtam épp ésszel felfogni,hogy az az ember,akit pár órával ezelőtt még a karjaimban tartottam szó nélkül elhagy…

Talán nem is szeretett…

*Adele szemszöge*

Mióta eljöttem csak sírok. Megállás nélkül. Érzem,hogy rosszul döntöttem,de már nincs vissza út. Kezemben a jegy,a bőröndjeim már a szalagon.

A Niallal töltött „emlékfilm” újra és újra lepereg a szemem előtt. De már nem érdekel. A telefonom legalább 10 nem fogadott hívás van… Niall,Louis,Harry,Zayn,Liam… Mindenki próbált hívni,pedig leírtam,hogy ne keressenek. Inkább ki is kapcsoltam… Nem akarok senkivel sem beszélni.

***

Még tíz percem van a felszállásig. Az üveg falakon túl csendesen szállingózik a hó… Közelebb léptem és kinéztem. Tökéletes kép fogadott. Repülők tömkelege,háttérben a havas Londonnal.

Kérjük az Egyesült Államokba tartó utasainkat kezdjék meg a felszállást. Kalifornia 4 kifutó, Florida…

A felcsendülő hang zökkentett ki a búskomorságomból. Össze szedtem a holmim és elindultam a hatalmas vaskapu felé.

Türelmesen állok még mindig a sorban…

-Adele.

Hátra fordultam. Sehol egy ismerős arc. Biztos már képzelődöm is. Megráztam magam és oda léptem az előttem álló férfihoz. Átadtam a jegyet,majd kiléptem.

Zord,hideg szél fújt. És ismét hallottam a nevem.

-Adele. – majd hatalmas csapkodás. Automatikusan az üveg felé  pillantottam…

*Niall szemszöge*

Nagy nehezen megérkeztem a reptérre. Berohantam az épületbe és a táblára pillantottam.

-10 percem van.

Félre löktem mindenkit,aki kicsit is útban volt és megkerestem a kifutóhoz tartozó beléptető kaput.

Egyből kiszúrtam a tömegben.

-Adele! – kiabáltam. Megfordult,körülnézett…De nem vett észre. Átlépett a kapun és a repülőhöz tartott. Minden reményem szertefoszlott. Aztán mégsem…

-Adele! – ordítottam,könnyeimet lenyelve és az üveget ütöttem…

Megfordult,rám nézett. Kikerekedtek a szemei,majd az órájára pillantott. Lassan közeledni kezdett felém. Ahogy oda ért tenyeremet az ablakra tettem. Ő ráhelyezte a sajátját. Kék szemei csillogtak,barna haját már eláztatta a hó.

-Kérlek ne menj el! - suttogtam.

-Sajnálom… - teljesen kiborult. Sírni kezdett. – Mennem kell. – egy puszit nyomott az üvegre,majd végig simított rajta.

-NE HAGYJ ITT! KÉRLEK NE! ADELE!!! – üvöltöttem,de már nem nézett vissza. Minden hiába! Elvesztettem…

***

Nem mentem haza. Képtelen voltam ott lenni. Még mindig a reptéren vagyok,egy padon ücsörögve. Talán több,mint 5 órája. Szemeim égnek,a fejem fáj és csak mereven bámulom a földön lévő kék foltot… Ki tudja mióta!?

Széttép belülről az érzés,hogy elvesztettem. Sokkal jobban fáj,mint amikor a tóból kihúztam… Talán azért,mert tudom,hogy minden rendben van vele,és soha többet nem akar látni.

Sose fogom tudni megérteni,hogy ha szeretünk valakit és már a miénk miért kell eldobni magunktól!?

Ismét rám jött a sírás,de nem! Vissza fogtam magam. Továbbra is a földet bámultam. Megjelent egy pár fehér torna cipő. Nem néztem fel. A ismeretlen leült mellém és kezét a hátamra tette. Egy ismeretlen ismerős…

-Tudom,hogy nem könnyű,ha összetörik a szíved,de próbáld átvészelni. Idővel sokkal könnyebb lesz… vagy nem. De most nem ez a lényeg. Nem beszédet jöttem tartani. Csak annyit kérek,hogy gyere haza.

-Köszi Louis. – feltápászkodtam és elindultunk. Nagyon jól esett,hogy utánam jött. Mondjuk az,ami otthon fogadott már nem annyira…