63. fejezet - "Sose fogom tudni megérteni..."~Niall

*Niall szemszöge*

Ahogy olvastam a sorokat hallottam Adele hangját. Elhomályosodott minden. Könnyeim áztatták a papírt. Már a tinta is teljesen elfolyt. Nem tudtam felfogni,hogy komolyan itt hagyott. Kiborultam… Most mi lesz? Csak úgy kisétál az életemből és elvárja,hogy ne is próbáljam meg vissza szerezni!? Hát az várhatja...

Megtöröltem az arcom és lerohantam a földszintre. A többiek rám kapták a tekintetüket.

-Mit csinálsz? – emelte fel a hangját Louis.

-Nem hagyhat itt ennyivel. – bújtam bele kabátomba.

-Niall! Hülyeség lenne utána menni.

-Nem érdekel. – kiakartam lépni a házból,de Louis vissza rántott. Összeráncoltam a szemöldököm és egy „mögöllek” pillantás kíséretében ellöktem magamtól.

Soha nem voltam még ennyire ideges… Bevágtam magam a kocsiba és benyomtam valami CD-t.

Adele „művei” voltak rajta….

-Ezt nem hiszem el! – ordítottam és kinyomtam. Újból sírni kezdtem. Nem tudtam épp ésszel felfogni,hogy az az ember,akit pár órával ezelőtt még a karjaimban tartottam szó nélkül elhagy…

Talán nem is szeretett…

*Adele szemszöge*

Mióta eljöttem csak sírok. Megállás nélkül. Érzem,hogy rosszul döntöttem,de már nincs vissza út. Kezemben a jegy,a bőröndjeim már a szalagon.

A Niallal töltött „emlékfilm” újra és újra lepereg a szemem előtt. De már nem érdekel. A telefonom legalább 10 nem fogadott hívás van… Niall,Louis,Harry,Zayn,Liam… Mindenki próbált hívni,pedig leírtam,hogy ne keressenek. Inkább ki is kapcsoltam… Nem akarok senkivel sem beszélni.

***

Még tíz percem van a felszállásig. Az üveg falakon túl csendesen szállingózik a hó… Közelebb léptem és kinéztem. Tökéletes kép fogadott. Repülők tömkelege,háttérben a havas Londonnal.

Kérjük az Egyesült Államokba tartó utasainkat kezdjék meg a felszállást. Kalifornia 4 kifutó, Florida…

A felcsendülő hang zökkentett ki a búskomorságomból. Össze szedtem a holmim és elindultam a hatalmas vaskapu felé.

Türelmesen állok még mindig a sorban…

-Adele.

Hátra fordultam. Sehol egy ismerős arc. Biztos már képzelődöm is. Megráztam magam és oda léptem az előttem álló férfihoz. Átadtam a jegyet,majd kiléptem.

Zord,hideg szél fújt. És ismét hallottam a nevem.

-Adele. – majd hatalmas csapkodás. Automatikusan az üveg felé  pillantottam…

*Niall szemszöge*

Nagy nehezen megérkeztem a reptérre. Berohantam az épületbe és a táblára pillantottam.

-10 percem van.

Félre löktem mindenkit,aki kicsit is útban volt és megkerestem a kifutóhoz tartozó beléptető kaput.

Egyből kiszúrtam a tömegben.

-Adele! – kiabáltam. Megfordult,körülnézett…De nem vett észre. Átlépett a kapun és a repülőhöz tartott. Minden reményem szertefoszlott. Aztán mégsem…

-Adele! – ordítottam,könnyeimet lenyelve és az üveget ütöttem…

Megfordult,rám nézett. Kikerekedtek a szemei,majd az órájára pillantott. Lassan közeledni kezdett felém. Ahogy oda ért tenyeremet az ablakra tettem. Ő ráhelyezte a sajátját. Kék szemei csillogtak,barna haját már eláztatta a hó.

-Kérlek ne menj el! - suttogtam.

-Sajnálom… - teljesen kiborult. Sírni kezdett. – Mennem kell. – egy puszit nyomott az üvegre,majd végig simított rajta.

-NE HAGYJ ITT! KÉRLEK NE! ADELE!!! – üvöltöttem,de már nem nézett vissza. Minden hiába! Elvesztettem…

***

Nem mentem haza. Képtelen voltam ott lenni. Még mindig a reptéren vagyok,egy padon ücsörögve. Talán több,mint 5 órája. Szemeim égnek,a fejem fáj és csak mereven bámulom a földön lévő kék foltot… Ki tudja mióta!?

Széttép belülről az érzés,hogy elvesztettem. Sokkal jobban fáj,mint amikor a tóból kihúztam… Talán azért,mert tudom,hogy minden rendben van vele,és soha többet nem akar látni.

Sose fogom tudni megérteni,hogy ha szeretünk valakit és már a miénk miért kell eldobni magunktól!?

Ismét rám jött a sírás,de nem! Vissza fogtam magam. Továbbra is a földet bámultam. Megjelent egy pár fehér torna cipő. Nem néztem fel. A ismeretlen leült mellém és kezét a hátamra tette. Egy ismeretlen ismerős…

-Tudom,hogy nem könnyű,ha összetörik a szíved,de próbáld átvészelni. Idővel sokkal könnyebb lesz… vagy nem. De most nem ez a lényeg. Nem beszédet jöttem tartani. Csak annyit kérek,hogy gyere haza.

-Köszi Louis. – feltápászkodtam és elindultunk. Nagyon jól esett,hogy utánam jött. Mondjuk az,ami otthon fogadott már nem annyira…

62. fejezet - Emlék maradok...

Egy borzalmas éjszakán vagyok túl. Szinte semmit nem aludtam. Folyton azon járt az agyam,hogy megtegyem,vagy ne!?

Reggel 8:34. Tehát a fiúk már elmentek. Tökéletes alkalom arra,hogy lelépjek. Lekaptam magamról a pizsamámat és az ágyra dobtam. Felvettem egy farmert,rövid ujjút meg pulcsit. Kihúztam az ágy alól a bőröndömet és válogatás nélkül az összes ruhámat beledobáltam. A kupac tetejére jöttek a cipők. Átgondoltam mindent és előkerestem még egy táskát. Belepréseltem a kabátjaimat és mindent,amit Nialltől kaptam…

A vállamra akasztottam a táskát és felemeltem a bőröndöt. Nagy nehezen levergődtem a nappaliba. Leültem a kanapéra,ölemben két hófehér papírral és tollal. Nem akartam teljesen szó nélkül itt hagyni őket…

Kedves Louis,Harry,Liam és Zayn!

Vissza kell mennem Amerikába. Muszáj rendbe hoznom a családom életét. Nem szeretnék erről beszélni,mert minden olyan kusza és már semmit nem értek… Most biztos megfordul a fejetekben,hogy mikor láthattok újra…? Nem tudom. Egy ideig biztosan nem jövök vissza Londonba. Ne haragudjatok. Más már nem is jut eszembe…

Szeretlek titeket srácok!

Puszi: Adele

Hát ez elég gáz lett,de remélem megértik,hogy mit akarok. Odasétáltam a hűtőhöz és egy mágnes alá csúsztattam. Lassan vissza mentem és leültem. Magam elé vettem a másik papírt…

Elbúcsúztam Nialltől… Egy semminek nevezhető papíron. Egyszerűen nevetséges amit művelek. Könnyeim szüntelenül folytak végig arcomon. Nem gondoltam volna,hogy ennyire önző leszek… De ebben a helyzetben nem tudtam mást tenni…

***

Letörlöm könnyeim,majd a taxi ablakáról a párát. Végig fut tekintetem a londoni utcákon,a jellegzetes telefon fülkéken,piros buszokon… Ennek hatására felidéződik bennem rengeteg szép emlék… A csónakázás Niallal… A csöndes kis beszélgetésünk hajnalban a London Eye tövében… Az a bizonyos nyaralás,ami fenekestül felborította az életemet… Robin szülinapi bulija a fiúkkal…

-Hiányozni fogsz… - suttogtam magam elé,majd kiszálltam a kocsiból.

*Niall szemszöge*

Korán reggel már a helyi rádió stúdiójában ücsörögtünk. A reggeli műsorukba adtunk le interjút,meg énekeltünk egy kicsit. Tök jó volt a hangulat,ezért megbeszéltük,hogy este csapunk egy kis házibulit. Adele már úgyis hiányolta az ilyesmit…

Egy gyors ebéd után,délután kettőre sikerült haza érnünk. Lerúgtam a cipőmet,ledobtam a kabátomat és egyenesen az emeletre mentem. Bementem a szobánkba – gondoltam Adele itt heverészik. Sehol senki.

-Hé srácok! Nem láttátok Adelet? – kiáltottam és lecsörtettem a lépcsőn. Mind a négyen a konyhában ácsorogtak és üveges tekintettel néztek rám. – Mi az?

-Menj fel,nézz körül és megtudod. Nem akarom elmondani. – mondta Louis. A hangja rekedt volt,a teste megfeszült és egy könnycsepp folyott végig arcán. Úgy tett,mintha nem lenne semmi. Gyorsan letörölte és mosolyogva emelte fel a fejét.

Tudtam,hogy valami nagy gáz van. Felrohantam. Körül néztem a szobámban. Meglepően nagy rend… Megijesztett ez az egész. Aztán végül is egy kis keresgélés után az asztalon találtam egy levelet.

Niall!

Tudom,hogy most nem értesz meg,talán haragszol és tele vagy kérdéssel és kétellyel.

Százszor fogalmaztam át ezt a kis levelet… Nem tudom szavakba önteni azt a rengeteg érzelmet,ami bennem van.

Emlékszel arra,amikor azt mondtad,hogy örökké? A szerelem nem ilyen. Nem olyan, mint a filmekben, akkor sem, ha úgy néz ki… Nem akarom,hogy azt hidd,hogy nem szeretlek…,mert én mindennél jobban… Csak valamiért úgy érzem,hogy el kell mennem. Most igazán otthon van a helyem. Hogy miért? Elsősorban a családom miatt,másrészt a tanulás miatt. Muszáj befejeznem a sulit és érettségit tennem.

…Örökké, bennem az ígéreted él még! És talán meg is fogadom. Talán egyszer visszajövök és eltűnnek a felhők. Talán egyszer látlak még,ölellek,csókollak és szeretlek… De addig csak annyit kérek,emlékemet őrizd meg – bár úgyis tudom,megvársz – és az együtt töltött idő egy csodálatos emlék maradjon a szívedben!

Le írhatatlanul szeretlek Manó!

Most,amikor ezt olvasod én már a repülőn ülök,szóval kérlek ne hívj! Se most,és később se! Csak jobban fájna és szenvednénk.

Kérlek vigyázz magadra és próbálj meg ugyan olyan tökéletes ember maradni,mint amilyen vagy!

Csók: Adele

To be continued...

61. fejezet - Képszakadás~Stewe

*Robin szemszöge*

Mióta haza jöttem Amerikába minden a feje tetejére állt. Harry minden nap hív és elmondja,hogy mennyire szeret és hiányzom neki. A suliban elvesztettem a jó tanulói státuszomat,mivel egymás után 3-szor késtem és vagy 15-ször csörrent meg a telefonom órán. Hol Adele,hol Harry hívogatott és küldözgetett SMS-t. Na mind egy. Ennek már vagy két hete.

Most itt ülök a szobámban egy pár hetes újszülöttel és Nikkivel. Miranda teljesen sokkot kapott,amikor az ajtóban meglátta Őket. Stewe…hát…Ő nagyon kiborult. Nem hitte,hogy ez a valóság. Először nyomott egy hosszú csókot Nikki szájára,utána dühöngött,majd idő kérés után elviharzott. Bele sem telt 5 percbe,de már kaptam is a hívást Adele-tól. Még most is vele beszélek,de megszólalni nincs lehetőségem. Csak mondja,mondja és mondja.

-Jó oké. Vigyázok rá. Igen. Rá is. Ne aggódj,minden rendben lesz. Szia. Én is.

Körülbelül ennyit sikerült kinyögnöm 20 perc után. Ránéztem a mellettem ülő meggyötört lányra.

-Nikki! – rám nézett – Minden rendben lesz.

-Annyira nagy hülyeség volt ide jönni. Mindenkinek jobb lett volna…

-Most már mindegy. Ne rágódj ezen.

-Akkor mi legyen?

-Nem tudom…

És ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Nikkinél eltört a mécses. Nem tudtam,hogy most mit csináljak. Adtam neki egy csomag zsepit és kivettem a karjából a babát. Kimentem vele a nappaliba. Szerencsére Miranda nem volt ott. Szerintem ki is rakott volna minket. Nem bír ránézni szerencsétlen gyerekre. El se merem képzelni milyen jövő vár rá…

*Stewe szemszöge*

Összedőlt körülöttem minden. A volt barátnőm,akiről lassan egy éve semmit nem tudtam most előkerült a gyerekemmel. Nekem ez sok. Nem tudom épp ésszel felfogni,hogy Nikki ilyen helyzetbe hozta saját magát,engem és a családjainkat.

Mind egy. Most nem akarok semmire se gondolni és emlékezni. Újra boldog akarok lenni és szállni…

Ideges léptekkel haladok végig az utcákon,egészen egy sikátorig. Befordulok. A kuka mellett ücsörgő,hajléktalan kinézetű fickóhoz lépek. Zsebembe túrok és oda dobok neki pár papírpénzt. Nem tudom mennyit. Ő csak megszámolja és átadja a fehér port. Ez kész. A következő hely,ahol megfordultam egy kisbolt volt. Megvettem mindent,ami kell: vodka,whiskey és még több vodka. A biztonság kedvéért még vettem öngyújtót és egy doboz cigit. Szatyorral a kezemben lépkedem egy kis motel irányába. Tudtam,hogy szinte mindig üres. Alkalmazottak sincsenek. Egyedül a tulaj.

-Egy szobát kérnék. 2 éjszakára. – ennyivel elintéztem. A pultra tettem pénzt és elvettem a kulcsot. Bementem a 13-as szobába és magamra zártam. Egyből felbontottam a vodkát. Hatalmasat kortyoltam belőle. Elsőre – mint mindig – szar volt. Aztán szippantottam egy kicsit a porból és már is boldogabbnak éreztem magam. Elindult az a bizonyos hullámvasút,aztán jött Mickey egér és hasonlók. Jó érzés volt. Aztán még egy kis vodka,utána talán whiskey. Hogy mik történtek ez után…? Fogalmam sincs. Képszakadás az egész. Az utolsó emlékem az,hogy elszívok egy füves cigit és kiesik a kezemből az üveg…

*Adele szemszöge*

Ideg beteg módjára téptem ki az ajtót és mentem vissza Niallhöz. Összerezzent és rám nézett. Akkor már nem tudtam magamban tartani. Sírni kezdtem. Ennyire még sose voltam kétségbe esve. És még soha nem éreztem azt,hogy most ott lenne a helyem mellette és „fogni a kezét”. Levegő után kapkodva rogytam le a földre. Ököllel ütöttem a padlót és csak sírtam. Niall nagy nehezen felrángatott magához. Nem néztem rá.

-Adele! Nézz rám! Hallod? – felemelte a fejem – Nyugodj meg. Kérlek.

Csak kitéptem magam az öleléséből és leültem az ágyra. A sírást már abba hagytam. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről,szédültem és alig kaptam levegőt. Nem értem,hogy ez a dolog hogy tudott ilyen reakciót kiváltani belőlem…

Niall csak ott ült mellettem és nézett.

-Kérlek keress nekem valami nyugtatót,mert esküszöm itt kapok agy vérzést. – nyöszörögtem.

Niall szó nélkül felállt,megfogta mind a két kezemet.

-Csukd be a szemed!

-Miért?

-Ne kérdezz! Csak csináld!

Úgy tettem,ahogy kérte.

-Gondolj valami boldog dologra. Valami olyasmire,amit soha nem fogsz elfelejteni.

Eszembe jutott a repülőút. Akaratlanul is elmosolyodtam,ahogy egymást követték a kép kockák a fejemben.

-És most… - suttogott és ajkai súrolták az enyémet. Pár másodperc múlva ajkait az enyémre nyomta. Nem csókolt. Csak egy kis szájra puszi volt. - …Ki nyithatod!

-Jobb volt,mint egy xanax. – mosolyogtam.

-Akkor most nekem is el kell mondanom valamit…

-Mondjad! – hátra dőltem az ágyon,mert tudtam,hogy ismét valami rossz fog történni.

-Adem hívott. A holnapi stúdiózás miatt. Azt üzeni neked,hogy ne gyere. És,ha lehet ne is írj nekünk új dalokat,mert talált mást. Ne akadj ki kérlek…. Megpróbáltam lebeszélni erről,de nem tudtam. De van még egy lehetőség,holnap…

-NIALL! Elég lesz. Köszi. Felfogtam,hogy ki lettem rúgva.

-Sajnálom.

-Nem kell.

A következő percek – lehet,hogy órák – némán teltek. Én magamba fordulva feküdtem az ágyon,Niall pedig végig engem nézett. Egy percre se volt hajlandó kimenni. Biztos attól félt,hogy kinyírom magam. Vicces...

Adem döntése volt az,ami megadta a végső döfést. Teljesen értéktelennek,egy senkinek éreztem magam. Eddig szárnyaltam,a fellegekben éreztem magam,most pedig - egy szem pillantás alatt - a padlón vagyok. Hihetetlenül fáj a puffanás,ahogy az égből ismét a földre kerülök. Rettentő döntést hoztam,amit muszáj lesz megvalósítanom... Bármennyire is fájni fog…

60. fejezet - Ismeretlen szám

Benyitottam a lakásba. Az előszobába hatalmas káosz uralkodott,tehát a fiúk itthon vannak.

-Szevasz kislány! – jött felém Louis.

-Répuci! – mosolyogtam és a nyakába ugrottam. Ő volt a leges legjobb barátom.

-Na mizu? Hol voltál?

-Pont ez az… Feljössz?

-Persze. – észrevétlenül felrohantunk Louis szobájába és bezártam az ajtót. Elmondtam neki,hogy mire jöttem rá a délelőtt folyamán. Ő is kinevetett,mint Gary.

-Miért nem beszélsz Ademmel,hogy adjon már melót!? Egyszerűbb lenne,mint már megint eljátszani a világ végét.

-Nem is játszom el. – nevettem.

-Dehogynem! – nevetett és megölelt.

-Ne basztass!

-Én!? Soha.

Ezen csak nevettem és ellöktem magamtól. Elterült az ágyon. Nem sokkal később én is követtem. Ott feküdtünk egymás mellett,a plafont bámulva. Pár perc után oldalra fordítottam a fejem. Louis még mindig csak bambult.

-Min gondolkozol ennyire?

-Hüümm… Az most mindegy. – mosolygott,majd rám nézett.

Közelebb csúsztam hozzá és fejemet a mellkasára tettem. De nem úgy,mint Niall-nek szoktam. Ez teljesen más volt.

-Na mi van hercegnő? – vigyorgott és kezét a hátamra tette.

-Semmi…Csak annyira hiányoznak azok a délutánok,amikor mindenki együtt van. Danielle,Eleanor,Lexi és Ti. Az egész csapat.

-Hidd el! Nekem is. De most ez van. Dolgozni kell. Két hét múlva kapunk három nap pihenőt. Majd tartunk egy kis össze jövetelt.

-Isten vagy.

-A barátaimnak csak Louis.

Válaszul csak a mellkasára csaptam. Kicsit se nagy az arca,á dehogy. Úgy döntöttem,inkább megkeresem Niallt. Lemásztam Louis-ról.

-Puszi? – vágott kutya kölyök fejet.

-Nem!

-De miért?

-Mert olyan az arcod,mint egy sündisznó. Nem ártana borotválkozni.

-Nincs rá időm. – nevetett,mert ezt ő sem gondolta komolyan.

-Akkor már megyek is. – azzal kiléptem a szobából. Lefelé vettem az irányt,ahonnan hangoskodás szűrődött fel.

-Zayn én sokkal jobb vagyok! – kiáltott Harry.

-Nem hiszem azt… - jött a válasz.

-Várj még! – szólt közbe Liam - Jó,úgy jó lesz.

-Érzem… - pár másodperc néma csend – Ohhh igeeeeeeen!

-Bassza meg Harry te tényleg nagyon jó vagy… - ismerte el Zayn.

Lassan lépkedtem le a lépcsőn,ezzel kihallgatva a párbeszédet. Beindult az a mocskos kis fantáziám. Mit művelnek ezek hárman!?

Leértem a nappaliba. Szerencsére csak Wii-n bowlingoztak. Már azt hittem,hogy… Na jó. Inkább hanyagoljuk.

-Hé srácok! Niall-t nem láttátok?

-Nem! – jött egyszerre a válasz.

-Oké. Akkor megkeresem. Nehogy megerőltessétek magatokat. – morogtam magamban és vissza mentem az emeletre. Benyitottam a szobába. Niall az asztalnál ült és dumált a laptopjához.

-Te meg mit csinálsz?

-Twitcam!? Gyere ide!

-Ne már…

-Na!

Sóhajtottam és oda sétáltam. Szék híján az ölébe ültem. 

-Most mit mondjak? – suttogtam.

-Amit szeretnél.

Sokáig hülyéskedtünk,olyanok voltunk,mint általában,azzal a kivétellel,hogy ezt több ezren nézték. Annyira elment az idő,hogy délután 5-kor arra kaptuk fel a fejünket,hogy Niall és az én telefonom szinte ugyan abban az időben szólalt meg.

Felkaptam a készüléket és kimentem a szobából. A kijelzőn két szó villogott: Ismeretlen szám. Általában az ilyeneket nem szoktam felvenni,de most másképp volt.

-Halló? - vettem fel furán.

-Szia Hugi,én vagyok.

-Szia. – örültem meg a bátyámnak – Milyen számról hívsz?

-Az most mindegy. Kurva nagy gáz van. – halkan és zaklatottan beszélt.

-Mi történt?

-Előkerült Nikki.

-Uramisten. – kaptam a szám elé a kezem,hogy ne sikítsak.

-Ez nem minden. Megszülte a gyereket. Fel tudod fogni? Lelépett kihordani a gyereket és megszülni. Most itt van. Érted!? Ó bassza meg. Apa vagyok.

Nem bírtam szóhoz jutni. Hosszú percekig némán és lefagyva álltam a folyosón. Csak Stewe zörgése és csapkodása hallatszott a telefonból.

-Anya…?

-Tudja...baszd meg. Ő nyitott ajtót,amikor csöngetett.

-Ilyen nincs… És most mit csinálsz?

-Lelépek,betépek és leiszom magam.

-Meg ne merd!

-Mert különben mi lesz!? Egy óceán választ el minket. És ez is csak átmeneti. Egyszeri. Utána muszáj lesz az apai ösztönömre hallgatni. – nevetett fájdalmasan – Már ha van ilyen… De le kell tennem. Szia.

-Kérlek ne csinálj hülyeséget! Stewe!?? Szeretlek… - suttogtam,mert már letette.