*Adele szemszöge*
Bementem,nem néztem anyára csak felmentem. Niall az ágyban
feküdt és a telefonját babrálta.
-Jó hogy jössz. – mosolygott – Adem most írt,hogy péntek
estére szervezett nekünk egy magángépet.
-Péntekre!?
-Igen,miért?
-Ma szerda van. És…áhhh mind egy. Lelépünk és végre együtt
lehetünk,most csak ez számít.
-Hidd el jobb lesz. – húzott magához.
-Adele! Itt van Robin. – kiabált anya.
-Oké,mond meg neki,hogy jöjjön fel.
Kis idő múlva berontott barátnőm,zokogva vetette magát a
nyakamba.
-Mi történt? – kérdeztem meglepve és távolabb toltam
magamtól.
-Harry… - nyögte ki a választ és előhalászott a táskájából egy
újságot. A címlapon egy fotó virított róla és egy másik lányról. Elolvastam a
cikket és megnéztem a többi képet is. Szerencsétlen Robin. Harry megcsalta egy
másik rajongóval...
-Nyere ide! – húztam magamhoz,hogy megvigasztaljam –
Pénteken elutazunk Londonba. Gyere velünk te is és tisztázzátok ezt a dolgot.
-Nem vagyok képes még egyszer a szemébe nézni.
-Robin,nem is biztos,hogy valódi ez a kép. – forgatta az
újságot Niall.
Csak vállat vont,hogy nem érdekli. Teljesen összetört. Durva
volt így látni őt.
-Eljövök veletek Londonba. Mikor megyünk? – kérdezte
szomorúan.
-Péntek este. – válaszolt röviden Niall.
-Oké. A suli nem érdekel. Majd valahogy kimagyarázom.
-Basszus. Tényleg. - temettem a kezeimbe fejem –
Elfelejtettem.
-Nem mindegy? Úgyis dolgozni fogsz. – nevetett Niall.
Nem válaszoltam,csak a vállára hajtottam a fejem.
-Akkor én haza is megyek,elkezdek összecsomagolni.
-Szüleid elfognak engedni?
-Tudod,most ez izgat a legkevésbé. – mondta flegmán –
Sziasztok! – felállt és elment.
*Robin szemszöge*
Nagyon szarul éreztem magam. Azt hittem Harry más mint a
többi… De tévedtem. Őt sem a szíve irányítja. A szívemet valami megfoghatatlan
dolog szorongatta,majd apró darabokra törte. Amíg haza sétáltam csak a
körülöttem lévő dolgokat figyeltem. Minden második padnál egy szerelmes pár
nyáladzott. Éreztem,hogy könnyeim megint elárasztanak. Próbáltam visszafogni
magam,de nem ment. Nagy nehezen kinyitottam a kaput,elhomályosult előttem
minden. A sós víztől,ami már égette az arcom,semmit nem láttam. Kitéptem a
bejárati ajtót és szó szerint beestem a házba.
Egy hatalmas csokor vörös rózsa
volt az előszobában. Megkerestem a cetlit. Ahogy végig olvastam ezt a pár sort.
Teljesen elkapott a düh.
Kicsim nagyon
sajnálom. Nem tudom mi ütött belém…Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Remélem még van esély arra,hogy megbocsáss. Még mindig nagyon szeretlek!!!
Harry xx
A kis levelet apró darabokra téptem,szétszórtam őket a
földön. Felkaptam a legalább 25 darab rózsát és a földre hajítottam. Magamon
kívüli állapotban agyon tapostam az összeset. Teljesen berágtam és kidobtam
mindet az ablakon.
Csak ültem a földön,a falnak támaszkodva. Végre a könnyeim
se kínoztak. Néztem ki a fejemből…Emlékek kavarogtak bennem. Magam előtt láttam
Harry csábító mosolyát,elvarázsoló zöld szemeit, és éreztem édes illatát.
Bevillant a kép amikor a tetőn voltunk…A kezemre néztem,és letéptem a tőle
kapott karkötőt. Eldobtam a nappali irányába. Valamit eltaláltam,mert koppanást
hallottam. Apa cigis doboza volt. Kinyitottam és öngyújtó is volt benne. Egy
percig se gondolkoztam. Megragadtam és kirohantam az udvarra. Megfogtam egy
szál rózsát és meggyújtottam. Elégettem az összeset.
Megkönnyebbülve néztem a felszálló füstöt. Fél óra után már
hűlt helye volt a „csodás” ajándéknak. Visszamentem a házba. Anyáék még mindig
nem voltak itthon,ezért gyorsan összepakoltam a bőröndömet. Összehúztam a
cipzárt és elégedetten betoltam az ágyam alá. Hirtelen a telefonom csörgése
zavart meg. Azt sem tudtam,hogy hol van ; aztán eszembe jutott,hogy lent
hagytam. Lerohantam a lépcsőn. Megtaláltam a készüléket. Harry neve és a közös
képünk villogott a kijelzőn. Nem tudom miért,de felvettem.
-Szia kicsim. Megkaptad az…
-Ne hívj többet kicsimnek!
És igen,megkaptam.
-Én…nem tudok elégszer bocsánatot kérni.
-Nem is kell! Szombaton majd személyesen megbeszéljük ;
kíváncsi vagyok,hogy addigra milyen hazugságot találsz ki. – nevettem gúnyosan.
-Tudom,hogy hülye voltam,de kérlek ne tedd ezt! – remegett a
hangja.
-Sajnálom. – nyögtem ki alig érthetően és leraktam.
Kész,vége,teljesen megsemmisültem. Nem is biztos,hogy akarom látni… Annyira
hülye vagyok,hogy még ezek után is képes vagyok szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése