20. fejezet - Tündérmese és az álom

Délelőtt végre sikerült mindent összepakolnom. Csodálkoztam is,hogy minden cuccom előkerült. Robin is elkészült,ezért a nap többi részét együtt tölthettük. Louis kérésére elmentem vele a boltba,mert semmi nem volt már otthon.

-Mi kell még? – kérdezte a bevásárlókocsi tartalmát nézegetve.

-Hát,nem is tudom. Nem ártana valami rendes kaját is venni. Nem gondolod?

-Mi bajod a répával és a csokival!?

-Hagyjuk, inkább rendeljünk pizzát. – nevettem és elkezdtem a kassza felé tolni a kocsit.

Louis fizetett és elindultunk. A haza vezető 10 perces sétából fél óra lett,mivel Louit négyszer is elcsípték a rajongók. Pár aláírás és közös kép készítése után végre beestünk a házba.

-Mi tartott ilyen sokáig!? – rohant oda hozzánk Harry és kikapta a kezemből a szatyrot.

Nem volt kedvem válaszolni,csak unottan ledobtam magam a nappaliban Niall mellé. Lefeküdtem és az ölébe tettem a fejem. Nem volt kedvem semmihez,ezért csak rámosolyogtam. Lehet,hogy tiszta idióta vagyok,de úgy éreztem magam,mint aki egy tündérmesében van. Minden lány a tökéletes szerelemről álmodik,ahogy én is. Most ezt meg is találtam Niall személyében,de attól féltem,hogy ha holnap felszállok a repülőre vége ennek a mesének…

***

Este korán lefeküdtünk,remélve,hogy talán sikerül pár órát aludnunk.

-Manó…fent vagy még? – suttogtam.

-Aha,nem bírok aludni.

-Én sem.

-Figyelj! Szeretnék adni neked valamit,mielőtt elmész.

-És mi lenne az? – mosolyogtam.

Benyúlt a párnája alá és kihúzott egy ékszeres dobozt. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne,szívecskés medállal.

-Nézd! – megfogta és egy apró mozdulattal kettényitotta a szívet. A mi képünk volt benne. A kedvencem,amit pár napja mutattam neki. Könnybe lábadt a szemem,még soha senki nem adott ilyen szép dolgot. Nem azt mondom,hogy szeretethiányom van,de be kell vallanom,hogy most éreztem azt,hogy valakinek tényleg fontos vagyok és sokat számítok.

Az évek során apa teljesen elhidegült tőlünk,megpróbált a pénzével lekenyerezni minket,még akkor is amikor még nem váltak el. Szóval tőle semmi ilyesmi gesztust nem kaphattam. A bátyámmal sose voltunk jóban,csak a legnagyobb vészhelyzetekben tartottunk össze. Na meg az előző kapcsolataim sem voltak ehhez foghatók. Még Daviddel sem,pedig ódákat zengtem Ginának és Robinnak róla.

 Niall teljesen más. Csupa szív és lélek. Lehet,hogy nyálasan hangzik,de nem zavar. Benne érzem,hogy mindenét odaadná azért,hogy együtt lehessünk ; minden apró érintésében és még a szemeiben is.

-Jól vagy? – emelte fel a fejem az államnál fogva és letörölte könnyeim.

-Igen…ez csodálatos. – varázsoltam egy hatalmas mosolyt az arcomra.

Nem szólt semmit,csak puha kezét az arcomon hagyva megcsókolt. Beletúrtam a hajába,majd kicsit eltávolodtunk egymástól.

-Én is adok valamit. – mondtam,miközben homlokomat az övéhez nyomtam. Gyorsan felálltam és a táskámhoz siettem. Elővettem az albumot és oda adtam neki. Ahogy végiglapozott pár oldalt láttam rajta,hogy ő is elérzékenyül egy kicsit.

-Köszönöm kicsim. – nyomott egy puszit a homlokomra és láttam,hogy megtörli a szemét.

-Én is,mindent. – átöleltem és szorosan magamhoz húztam.

-Próbáljunk meg elaludni. Húzós lesz a holnap. – lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát és ráhúzott a mellkasára. Ahogy hallgattam szívverését és szuszogását teljesen elálmosodtam. Nem akartam felkelni.

Hajnali háromkor,azonban az ébresztő megtette a dolgát. Niall is felkelt,mind ketten gyorsan felöltöztünk és én átmentem Robinékhoz.

-Robin! – simogattam meg a hátát – Lassan indulnunk kell.

-Jó,rendben. – nyögött egyet és átfordult a másik felére.

-De siessetek! – kimentem és Louis szobájába siettem.

-Hát te? Hogy hogy nem alszol?

-Nem bírtam egy szemhunyásnyit sem aludni. – rágcsált egy répát.

-Hiányozni fogsz Répuci. – mosolyogtam rá.

-Jajj Kislány gyere ide! – széttárta karjait és behúzott maga mellé az ágyba.

-Nem akarok haza menni!!!! – nyávogtam kislányos hangon.

Ő csak nevetett egyet és elengedett.

-Menj! Keltsd fel a többieket is,mert ezek a lustaságok nem kelnek fel maguktól.

-Itt se vagyok. – kimentem és átmentem felkelteni Zaynt,majd Liamet. Mire mindenki elkészült Niall és Harry kivitték a bőröndjeinket a kocsiba. Nagy nehezen a srácok is elkészültek és elindultunk a reptérre. Egész úton Niall kezét szorongattam. Senki se szólt semmit,csak a rádió szólt halkan. Fél óra kocsikázás után megérkeztünk.

-Hát…de legalább az őrült rajongók még alszanak. – próbálta oldani a feszültséget Zayn.

Ezt senki sem értékelte,csak csöndben haladtunk az óriási épület felé. Beléptünk a nagy üvegajtón és meghallottam a hangszórókon a jól ismert női hangot. Le kellett adnunk a bőröndöket és már csak negyed óránk maradt az indulásig. Ez alatt küldtem anyának egy SMS-t,hogy nemsokára indulunk. Furcsa,hogy egész héten nem keresett,de nem bántam.

Kérjük Kaliforniába tartó utasainkat kezdjék el a beszállást! A gép 10 percen belül megkezdi a felszállást.

E mondat hallatán csak összenéztünk és a szívem a torkomban dobogott.

-Hát…akkor… - odaléptem Liamhez,majd Zaynhez, Harryhez és Louishoz.

-Szia Kislány! – súgta miközben megölelt.

-Szia Répuci,vigyázz magadra. – szipogtam,majd Niall karjaiba vetettem magam.

-Jajj,ne sírj már! Kicsim,tudod,hogy megvárlak. – ölelt szorosan magához.

-Nagyon szeretlek!

-Én még jobban! – leszedte karjaimat a nyakáról és megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen,mint még soha máskor. Teljesen belebolondultam puha érintésébe. Pár perc után végre elengedett.

-Menj! Várnak rád,ahogy majd én is.

Nem tudtam mit válaszolni,csak megfogtam a nyakláncot,megszorítottam rajta a medált és betettem a pulcsim alá. Robin is könnyes búcsút vett Harrytől és a többiektől.

-Sziasztok! – megfogtam barátnőm kezét és elindultunk. Nem néztem vissza,csak mentem előre.

Nem tudom hol voltam. Kezdtem úgy érezni,hogy eltévedtem,csak követtem a kitaposott ösvényt. Szakadt rólam a víz,lehetett vagy harminc fok. Egyszer csak vasúti sínekbe botlottam,követtem azokat,hátha hazatalálok. Kezdett ismerőssé válni a hely.

Volt Ginával és Robinnal egy kedvenc helyünk a vasút mellett. Erdős rész,hatalmas fákkal. Kaliforniában ritka az ilyen hely,ezért nagyon örültünk amikor rátaláltunk. Volt egy öreg fa,amibe belevéstük a nevünket és egy kocsikerékből hintát akasztottunk rá. Hirtelen a semmiből feltűnt előttem ez a fa. Közelebb mentem hozzá és kerestem a nevünket. Halványan megtaláltam,szinte már olvashatatlan volt. A hinta,amit annyira szerettem leszakadt és csak két erős kötél lógott le a fáról,emlékeztetve arra,hogy réges-régen ott volt. Leültem a fűbe egy kicsit pihenni. A lombok hűs árnyékot adtak és kezdtem végre jobban érezni magam. A távolból halk nevetés szűrődött. Nem is figyeltem rá,biztos csak hallucinálok. Aztán emberi beszéd is megütötte a fülem. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni,felálltam és elakartam indulni. Ez nem volt könnyű,mert amikor felálltam a lábaim összecsuklottak és megszédültem. Az ájulás határán voltam,de nem érdekelt. Nem tudtam józanul gondolkodni,csak mentem a hang irányába. Egyre hangosabban és tisztábban értettem amit két lány beszél. 

Messziről megláttam két alakot ülni a síneken egymással szemben. Ez lehetetlen. Robint és magamat láttam. Elkezdtem feléjük futni. Amikor odaértem hozzájuk megszólítottam őket,de nem válaszoltak semmit. Nem látnak!?  Leültem melléjük és csak hallgattam őket. Jó kedvük volt,mint mindig. Hosszas beszélgetésüket egy vonat dudája szakította félbe.

-Gyere Adele! Vonat jön! – sipította Robin és felpattant,elkezdte ráncigálni barátnőjét,de ő egy tapodtat sem mozdultam.

Már láttam a közeledő vonatot,kirázott a hideg és a tenyerem izzadni kezdett. Csak néztem,hogy szerencsétlen Robin könnyes szemmel rángatja a „karom”.

-Sajnálom. – mondta Adele és ellökte Robint. A vonat egyre hangosabban dudált és a fék nyikorgott a sínen. Robin a fűben feküdt és kezeit az arcába temette. Adele felállt,szembe fordult a vonttal és rezzenéstelen arccal vetette magát elé.

Borzalmas volt végig néznem a saját öngyilkosságomat. Fiatal arcom a felismerhetetlenségig roncsolódott. Hosszú,nyári ruhám cafatokra szakadt és vörös vérem „díszítette”. Robin teljesen kikelve magából ordított és zokogott. Hogy tehettem ezt? De most már értem,hogy miért nem láttak…

-Adele!!! – rázogatta a vállam Robin – Jól vagy?

Körbe néztem,hogy hol vagyok. Hatalmasat sóhajtottam,amikor végignéztem a repülőn. Csak álom volt…

-Jézusom! Itt vagy egyáltalán!? – lebegtette meg a kezét szemeim előtt.

-Öhm…igen.

-Mitörtént? Itt rángatóztál mellettem.

-Csak egy rossz álom. – intéztem el ennyivel és hátra dőltem.

Robin csak megrázta a fejét és visszatette fülére a fejhallgatót.