65. fejezet - Pánik

Teljesen összetörve mentem haza. Nincs esélyem rögtön belevágni a dolgokba és tenni valamit. SEMMI. A világon nincs annál rosszabb érzés,minthogy nem tudsz semmit sem tenni. Szinte megfojt az érzés. A gondok és problémák csak halmozódnak,de te nem tudsz semmit sem tenni,mert az a mocskos élet,amiben élsz nem ad rá lehetőséget.

És akkor felmerül benned a kérdés: Most hogyan tovább?

Erre a kérdésre nincs válasz. Képtelen vagyok ebben a helyzetben egyedül döntést hozni. Kell valaki,aki egy kicsit is másképp látja a dolgokat,aki nem mindenben csak a rosszat látja,aki még képes az emberekben megtalálni a jó tulajdonságokat és azokat előtérbe helyezni. Nekem ez nem megy. Túl sok ez az egész. A szerelmem elvesztése,az apám elvesztése,Nikki és egy kisbaba előkerülése,év ismétlés és a fájdalmas bűntudat. Anya semmiről sem tud. Nem tudja,hogy miken mentem keresztül,amíg nem volt velem. El kellett volna neki mondanom mindent. Ha rákérdez,hogy mi minden történt? Mit mondok!? Többször is részegre ittam magam,megcsaltam a szerelmemet Harry-vel,teherbe estem,majd meghaltam,újra éltem,már nem voltam terhes,de nem tudtam,hogy ki az apa. Büszke lenne rám…? Hát nem hiszem… Elmenne az életkedve. Nem ilyennek nevelt. És rettentően szégyellem magam,hogy ilyen lettem. Nem szabadott volna ennyire megváltoznom. Annak idején kiegyensúlyzott életem volt. Egy szerető család és barátok vettek körül. Igazi párkapcsoltban éltem. De ez is vége lett. A nyaralás óta teljesen szeszélyes a hangulatom,túl érzékeny és depressziós vagyok. Utálom magam. Egy önző szörnyeteggé váltam. Nem érdekel mi van másokkal,csak a saját életem számít. Szánalmas vagyok.

Rezegni kezdett a telefonom. Felpattantam,remélve,hogy végre anya vagy Stewe hívnak. Csalódnom kellett. Niall volt az. Ismét. Rengetegszer hív és hagy üzentet. A facebookom és a twitteremet már meg sem merem nézni. Nem akarom magamat még jobban padlóra küldeni. Nem hiányzik a rengeteg rajongói levél.

A zene! Ez az ami hiányzik.

-Robin! – vágtattam le a lépcsőn.

-Mi az?

-Hol van a zongorám?

-Hümmm. Azt hiszem a garázsban van.

Kitéptem az ajtót és felnyitottam a garázst. Keresni kezdtem. Egy eldugott kis sarokban állt,fehér terítővel letakarva. Lehúztam a hangszerről a fehér textilt és végigsimítottam a poros billentyűkön. Leütöttem egy hangot. Kicsit hamiskás volt,de nem zavart. Játszani kezdtem,úgy ahogy annak idején. Teljesen mindegy volt,hogy mit,csak jött magától. Egyik akkord a másik után. Teljesen kikapcsoltam. Csak a zene és én voltam. Lehunytam a szemem.

A homokos tengerparton játszottam,földig érő fehér ruhában. A nap megbújt a felhők mögött. Lágy szél fújt,a tenger gyengéden hullámzott,csiklandozva a talpam. A távolban egy férfi alak tűnt fel. Egyre közelebb ért hozzám,majd a zongorára támaszkodott. Halkan dudorászni kezdett. Elmosolyodtam. Imádtam a hangját…

Szemeim ismét megteltek könnyel. Nem voltam képes tovább játszani. Lecsaptam a zongorát és vissza rohantam a házba.

Nikki a nappaliban aludt a babával,Robin sehol nem volt. Felmentem az emeletre. Benyitottam a szobánkba. Robin az asztalnál ült és telefonált.

-Én is szeretlek. Jó,oké. Puszi,szia. – tette le,mikor bementem.

-Nem akarok róluk hallani.

-De…

-Kérlek ne!

-De Adele!!! Rettenetesen hiányzol nekik. Niall ki sem teszi a lábát a szobájából,mióta te eljöttél. Nem hajlandó dolgozni és beszélni a srácokkal. Ha ez így folytatódik tönkre megy az egész banda. Rólad meg ne is beszéljek… Mióta haza jöttél nem lehet veled normálisan beszélgetni. Tiszta depressziós vagy. Ha már egyszer idióta voltál,és haza jöttél próbáld meg élvezni! És kezd el rendbe hozni az életedet! – jól leosztott,majd kiviharzott a szobából. Csak bedőltem az ágyba és ismét sírni kezdtem. Elegem volt már mindenből és mindenkiből. Életemben először éreztem azt,hogy megakarok halni,hogy véget akarok vetni minden fájdalomnak.

***

A csengő folyamatos szólására,majd ajtó dörömbölésre keltem. Kicsit rendbe szedtem magam és lementem a földszintre. Két egyenruhás fickó állt az ajtóban. Robinnal beszéltek,de amikor megláttak elhallgattak egy percre. Nem sokáig tartott a némaságuk. Hosszan meséltek valamit a nővéremnek,majd elindultak felém,az emeletre. Kicsit megijedtem,hogy mit akarnak.

-Jó napot Ms. Othen! Elnézést a kellemtlenségekért,de ház kutatási parancsunk van. Remélem nem nagy gond,hogy ha körülnézünk egy kicsit.

-Nem…dehogy. – a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem. Mit keresnének nálunk a rendőrök? Talán anyát és Stewet? Fogalmam sem volt arról,hogy mi történt itt,amíg én nagyban éltem az életem egy másik kontinensen. Egyik pillanatról a másikra hatalmas pánik kerített hatalmába… Minden kiszállt a fejemből. Csak álltam egy helyben a folyosón;remélve hogy talán egyszer,végre minden jóra fordul…