66. fejezet - Keserű boldogság

Sziasztok! :)
Igazából most nincs semmi lényeges információm,de ezt mindenféle képpen leírom nektek.
Nem gondoltam volna,hogy egyszer bárkit is ennyire meg fog fogni ez a történet. Adrienne.*,amit írtál... Számomra hihetetlen. Köszönöm nektek,hogy olvastok és tartjátok bennem a lelket egy-két biztató hozzászólással. Köszönöm a 10.000 látogatót. (ami tudom,nem éppen a legtöbb,de nekem nem ez számít)

Imádlak titeket! :*

Rebe xx

A házkutatás nem tartott sokáig. Maximum 10 perc. Hamar megtalálták,amit kerestek… A két egyenruhás,fejüket lehajtva jöttek felém. Mindkettőjük kezében egy-egy nejlon tasak,benne valamiféle bizonyítékkal. Egyre jobban mardosott a kíváncsiság és a tudatlanság.

-Sajnáljuk Ms. Othen,be kell jönnie velünk a rendőrőrsre;kihallgatásra. – mondta a magasabbik,majd megigazította a sapkáját.

-Mégis miért? Mi történt?

-A kollégák még nem értesítették önt semmiről?

-Nem… Igazából még csak… - az órámra pillantottam – 11 órája léptem át határokat,és jöttem haza. Fogalmam sincs,hogy mi folyik itt.

-Semmi gond. Jöjjön velünk,és bent mindent megbeszélünk.

Észrevétlenül bólintottam,majd a szobámba mentem. A két rendőr az ajtóban álltak,amíg elkészültem. Elég kellemetlen helyzet volt,de tudtam,hogy ez még csak az eleje. Lesz ennél még rosszabb is.

Lesétáltam az emeletről,oldalamon a két férfival. Vetettem Robinra egy kétségbe esett pillantást,hátha ad egy kis erőt,megnyugtat… Sajnos nem. Két kezével eltakarta a száját és kidülledt szemekkel nézett rám. Oda léptem hozzá és megöleltem.

-Nem lesz semmi baj. Tudod…ennél rosszabb már nem lesz. – suttogtam. Nem húztam sokáig az időt,kiléptem az utcára és beszálltam a rendőrautó hátsó ülésére. Szerencsére nem kellett sokat utaznunk,maximum 10 percet. 

De nekem az is elég volt arra,hogy végig pörgessek magam előtt mindent,amit tettem. Nem csináltam semmit,ami sérti a törvényeket. Szóval vagy Stewe keveredett bele valamibe,vagy anya. De az is lehet,hogy eltűntek… vagy… NEM! Az nem lehet. Ennyire nem lehet szerencsétlen és búskomor az életem. Megpróbáltam elhessegetni a sötét gondolatokat a fejemből,de ahogy egyre közelebb haladtam a „vallató” szobához,egyre csak egy szó lüktetett bennem: HALÁL.

Bementem és leültem az asztal elé helyezett székre. Semmi nem volt bent,csak egy szék,egy asztal és velem szemben egy rendőrnő…

-Mikor hagyta el az országot?

-Először nyáron,2 hétig voltam távol. Utána 4 hónapig itthon voltam. Ezt követően ismét elutaztam,több mint 3 hónapra,és most értem haza.

-Tartotta a kapcsolatot a családjával?

-Persze.

-Milyen gyakran beszéltek?

-Hetente,körülbelül 5-10 percet.

-És mennyit tud a családjáról? Volt valami szokatlan,esetleg zavarodottság,amikor beszéltek?

-Igazából nem tudom… Én is mindig rohantam,ők is. Csak az alapvető dolgokról beszéltünk. A szokásos sablon kérdések… Hogy vagy? Milyen munka?

-Értem,köszönöm. Ha valamit megtudunk,értesítjük.

-Rendben,de akkor most már elmondaná,hogy miért vagyok itt? És hogy mi történt?

A szigorú tekintetű,középkorú nő rám nézett. Egyenesen a szemembe. Égetett a tekintete. Rövid szünet után,egy sóhaj kíséretében elkezdte.

-A bátyját eszméletlenül találtuk meg egy hotel szobában. Az édesanyja hívott fel minket,hogy eltűnt,és aggódik érte. Eleinte nem foglalkoztunk az üggyel,mert csak 3 órája tűnt el. Aztán kaptunk egy bejelentést. A hotelből. A vendég órák óta nem hagyta el a szobát,kérésre sem. Kimentünk a helyszínre. A hotel szobában megrekedt a cigaretta füst és a tömény alkohol szaga. Az áldozat a földön hevert. Azonnal tudtam,hogy alkohol mérgezése van,esetleg drog túladagolás. A személy leírás illett az eltűnt fiúra. Tehát a bátya most kórházban van, toxikológián. A ház kutatásra azért volt szükség,hogy bizonyítékot szerezzünk a droggal való vissza éléssel.

Körülbelül már 2 perce mondja megállás nélkül. Én ebből csak annyit értettem meg,hogy drog,alkohol,kórház,vissza élés. Megnyugodtam,hogy még él a bátyám,de rettegtem attól,hogy börtönbe kerül. Azt nem élné túl. Túl gyenge ahhoz,hogy megbirkózzon ezzel.

Ismét ezek a kettős érzelmek… Megnyugvás és pánik. Már nem tudom őket kontrolálni. Gombóc volt a torkomban,a tekintetem elfátyolosodott és hányingerem volt. Nekem ez sok. Nem lehet belőle börtön töltelék,úgy hogy már apa. A rácsok mögül senki nem lehet család apa. Mi lesz a kicsivel? Nikki lelkileg egy roncs,Stewe valószínűleg 3-5 évet kap majd ezért… Édesistenem. Mi vár még ránk? Mivel büntet még meg minket a sors? Nem piszkos egyikünk lelke sem,hogy ezt tegye velünk. Nem vétkeztem nagyot… De ha mégis,ezerszer meggyónnám.

Sírva hagytam el a rendőrség épületét. Látnom kellett anyát. Hogy ha én nem tudtam,hogy hol van,ő sem tudja,hogy hol vagyok. Vagyis nem tudja,hogy itt vagyok. De ki érti ezt!?

Fogtam egy taxit,hamar elhozott. Előkaptam a pénztárcám és oda szórtam a sofőrnek egy kis aprót. Észre sem vettem,hogy angol fontot…

Bementem a hatalmas épületbe. Nem pocsékoltam az időt a bejelentkezéssel és a segítség kéréssel. Pontosan tudtam,hogy merre menjek. Valami hang súgta bennem,merre menjek. Talán az ösztön és az adrenalin…

Valahol az emeleten bolyongtam,amikor a folyosón megláttam.

-Anya!!! – kiáltottam. Felkapta a fejét és kiesett a kezéből minden. Én mint egy őrült rohantam felé. A karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem magamhoz,amennyire csak tudtam. Nem akartam elengedni. Örökre a biztonságot nyújtó ölelésében akartam maradni.

-Édesistenem… - nyögte,majd ő is sírni kezdett. Kezével a hátamat simogatta. Isteni érzés volt őt újra látni és érezni. Még akkor is,ha nem voltunk boldogok,hiszen megviselt minket az élet. Ennek ellenére úgy örültünk egymásnak,mint még sose. Talán ezt nevezik keserű boldogságnak…

65. fejezet - Pánik

Teljesen összetörve mentem haza. Nincs esélyem rögtön belevágni a dolgokba és tenni valamit. SEMMI. A világon nincs annál rosszabb érzés,minthogy nem tudsz semmit sem tenni. Szinte megfojt az érzés. A gondok és problémák csak halmozódnak,de te nem tudsz semmit sem tenni,mert az a mocskos élet,amiben élsz nem ad rá lehetőséget.

És akkor felmerül benned a kérdés: Most hogyan tovább?

Erre a kérdésre nincs válasz. Képtelen vagyok ebben a helyzetben egyedül döntést hozni. Kell valaki,aki egy kicsit is másképp látja a dolgokat,aki nem mindenben csak a rosszat látja,aki még képes az emberekben megtalálni a jó tulajdonságokat és azokat előtérbe helyezni. Nekem ez nem megy. Túl sok ez az egész. A szerelmem elvesztése,az apám elvesztése,Nikki és egy kisbaba előkerülése,év ismétlés és a fájdalmas bűntudat. Anya semmiről sem tud. Nem tudja,hogy miken mentem keresztül,amíg nem volt velem. El kellett volna neki mondanom mindent. Ha rákérdez,hogy mi minden történt? Mit mondok!? Többször is részegre ittam magam,megcsaltam a szerelmemet Harry-vel,teherbe estem,majd meghaltam,újra éltem,már nem voltam terhes,de nem tudtam,hogy ki az apa. Büszke lenne rám…? Hát nem hiszem… Elmenne az életkedve. Nem ilyennek nevelt. És rettentően szégyellem magam,hogy ilyen lettem. Nem szabadott volna ennyire megváltoznom. Annak idején kiegyensúlyzott életem volt. Egy szerető család és barátok vettek körül. Igazi párkapcsoltban éltem. De ez is vége lett. A nyaralás óta teljesen szeszélyes a hangulatom,túl érzékeny és depressziós vagyok. Utálom magam. Egy önző szörnyeteggé váltam. Nem érdekel mi van másokkal,csak a saját életem számít. Szánalmas vagyok.

Rezegni kezdett a telefonom. Felpattantam,remélve,hogy végre anya vagy Stewe hívnak. Csalódnom kellett. Niall volt az. Ismét. Rengetegszer hív és hagy üzentet. A facebookom és a twitteremet már meg sem merem nézni. Nem akarom magamat még jobban padlóra küldeni. Nem hiányzik a rengeteg rajongói levél.

A zene! Ez az ami hiányzik.

-Robin! – vágtattam le a lépcsőn.

-Mi az?

-Hol van a zongorám?

-Hümmm. Azt hiszem a garázsban van.

Kitéptem az ajtót és felnyitottam a garázst. Keresni kezdtem. Egy eldugott kis sarokban állt,fehér terítővel letakarva. Lehúztam a hangszerről a fehér textilt és végigsimítottam a poros billentyűkön. Leütöttem egy hangot. Kicsit hamiskás volt,de nem zavart. Játszani kezdtem,úgy ahogy annak idején. Teljesen mindegy volt,hogy mit,csak jött magától. Egyik akkord a másik után. Teljesen kikapcsoltam. Csak a zene és én voltam. Lehunytam a szemem.

A homokos tengerparton játszottam,földig érő fehér ruhában. A nap megbújt a felhők mögött. Lágy szél fújt,a tenger gyengéden hullámzott,csiklandozva a talpam. A távolban egy férfi alak tűnt fel. Egyre közelebb ért hozzám,majd a zongorára támaszkodott. Halkan dudorászni kezdett. Elmosolyodtam. Imádtam a hangját…

Szemeim ismét megteltek könnyel. Nem voltam képes tovább játszani. Lecsaptam a zongorát és vissza rohantam a házba.

Nikki a nappaliban aludt a babával,Robin sehol nem volt. Felmentem az emeletre. Benyitottam a szobánkba. Robin az asztalnál ült és telefonált.

-Én is szeretlek. Jó,oké. Puszi,szia. – tette le,mikor bementem.

-Nem akarok róluk hallani.

-De…

-Kérlek ne!

-De Adele!!! Rettenetesen hiányzol nekik. Niall ki sem teszi a lábát a szobájából,mióta te eljöttél. Nem hajlandó dolgozni és beszélni a srácokkal. Ha ez így folytatódik tönkre megy az egész banda. Rólad meg ne is beszéljek… Mióta haza jöttél nem lehet veled normálisan beszélgetni. Tiszta depressziós vagy. Ha már egyszer idióta voltál,és haza jöttél próbáld meg élvezni! És kezd el rendbe hozni az életedet! – jól leosztott,majd kiviharzott a szobából. Csak bedőltem az ágyba és ismét sírni kezdtem. Elegem volt már mindenből és mindenkiből. Életemben először éreztem azt,hogy megakarok halni,hogy véget akarok vetni minden fájdalomnak.

***

A csengő folyamatos szólására,majd ajtó dörömbölésre keltem. Kicsit rendbe szedtem magam és lementem a földszintre. Két egyenruhás fickó állt az ajtóban. Robinnal beszéltek,de amikor megláttak elhallgattak egy percre. Nem sokáig tartott a némaságuk. Hosszan meséltek valamit a nővéremnek,majd elindultak felém,az emeletre. Kicsit megijedtem,hogy mit akarnak.

-Jó napot Ms. Othen! Elnézést a kellemtlenségekért,de ház kutatási parancsunk van. Remélem nem nagy gond,hogy ha körülnézünk egy kicsit.

-Nem…dehogy. – a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem. Mit keresnének nálunk a rendőrök? Talán anyát és Stewet? Fogalmam sem volt arról,hogy mi történt itt,amíg én nagyban éltem az életem egy másik kontinensen. Egyik pillanatról a másikra hatalmas pánik kerített hatalmába… Minden kiszállt a fejemből. Csak álltam egy helyben a folyosón;remélve hogy talán egyszer,végre minden jóra fordul…

64. fejezet - Ennél rosszabb már nem jöhet

Kellemes meleg van,a tüdőmet átjárja a sós tenger illata. A majdnem egy napos utazás után rettentő jó érzés újra mozogni. Ismét itthon. Reméltem,hogy ha megint haza jövök az nem szomorúság teli lesz… De nem így lett. Végül is ilyen az élet. Emberek ki és belépnek az életünkbe. Valaki könnyen,valaki bonyolultan,míg mások fájdalommal.

Lassan előkerítettem a csomagjaimat és hívtam egy taxit. Nem akartam szólni anyának,hogy haza jövök. Így legalább nagy meglepetésben lesz része. Legalábbis remélem.

Ahogy a hátsó ülésen ücsörgök feltörnek belőlem a régi sulis emlékek. Ginával,Robinnal,Alex-szal és Daviddel töltött napjaim csodálatosak voltak… Vissza sírom azt az időt. Azóta mindegyikünknek félresiklott az élete. Gina jelenleg is börtönben van,Alex lelkileg nulla,David… Hát arról fogalmam sincs,hogy vele mi van. Őszintén!? Nem is érdekel. Olyan szinten megalázott és összetörte a szívem,hogy már az sem érdekel,hogy él-e vagy hal… Jó,talán ez egy kicsit túlzás volt.

Megérkeztem Robinék házához. A két család drámája után ide költöztünk. És anya neveli Robint. Szép kis történet. De talán ez most nem fontos annyira. Hiszen itthon vagyok és helyre kell hoznom a családom és a saját életemet is. Nem lesz egyszerű,már előre látom,de küzdeni kell. Még akkor is,ha majd belehalsz a fájdalomba.

Benyitottam a hatalmas házba. Baba sírás és tányér csörömpölés fogadott. Beléptem a nappalaiba. Nikki a kanapén ült és próbálta lenyugtatni a kicsit.

-Sziasztok. – erőltettem ki egy halvány mosolyt,de legszívesebben inkább sírtam volna.

-Uramisten… Te hogy-hogy itt vagy?

-És ti? – kérdeztem vissza flegmán,kitérve a válasz elől. Nekem jogom van ahhoz hogy itt legyek,de neki nem. Ha volt pofája ahhoz,hogy elszökjön,összetörje a bátyám szívét és mindent eltitkoljon elől,akkor vállalja be a következményeket EGYEDÜL. Kicsit felhúztam magam,de végül otthagytam és kimentem a konyhába. Látni akartam anyát és Stewet. Épségben.

-Szia… Robin!?

-Jéééééééééézuuusom!!!!!!!!! – sikított és a nyakamba ugrott – Annyira hiányoztál és Harry is és a fiúk,London… MINDEN. Wááááááá. Hogy hogy haza jöttél? Meglepi!?

-Nem. Bárcsak az lenne.

-Mi történt?

-Szakítottam… Vagyis… Igazából nem mondtam ki,de így van.

-Nee… Miért!?

-Haza kellett jönnöm.

-Nem értelek…

-Nem volt munkám,kirúgtak. Máshová nem tudtam elmenni,mert nem vagyok még nagykorú és nem végeztem el a sulit. Ezért muszáj volt haza jönnöm 2 okból is: suli és a család. Tudom,hogy anyának szüksége van rám…

-De ott vannak a szünetek,Niallék meg turnézni indulnak 2 hét múlva. Nem kellett volna emiatt szakítanod vele.

-Minden összespórolt pénzemet a repülő jegyre költöttem. Meg amúgy is jobb lesz ez így azok után amiken keresztül mentünk… - észre sem vettem,de már megint sírtam – Anya?

-Nem tudom merre van.

-És Stewe?

Csak megrázta a fejét és megvonta a vállát. Hát jó. Felmentem a szobánkba. Közös szobánk van Robinnal. A szoba stílusa és hangulata egy az egybe Robint tükrözte. Színes és vidám… Pont az,ami most nagyon nem én vagyok.

*Niall szemszöge*

Szét hasad a fejem. Újságírók és riporterek bombáznak a kérdéseikkel,közel másfél órája. A telefonom percenként csörög és felkéréseket kapok különböző rádiókhoz,hogy meséljem el a történetünket. Hihetetlen,hogy követtek a reptérre. Szinte minden egyes mozdulatomról készítettek képet. A twitter,a facebook,a pletykalapok…. Mind rólunk szól.

-Elég volt. – mordultam fel és átvágtam magam a tömegen. Nagy nehezen bejutottam a lakásba. Borzalmas volt a hangulat. Adele távozása nem csak engem visel meg. Mindenki csak magába roskadva nézett ki a fejéből. Nem vettek észre - vagy csak nem akartak -,kihasználtam a lehetőséget és halkan felosontam a szobámba. Bedőltem az ágyba. Lehunytam a szemem és teljesen magával ragadott a képzelő erőm. Éreztem Adele parfümének illatát és hosszú,göndör tincseit,ahogy reggelente az arcomat csiklandozzák. Isteni érzés volt,de sajnos ez is elmúlt,mikor megpróbáltam megérinteni és csak a takarót találtam. 

Kinyitottam a szemem. Nem is a takaró volt,hanem Adele egyik pólója,amit tőlem kapott...

Az orromhoz emeltem és mélyen beszívtam kellemes illatát.
-Hiányzol édes... - suttogtam magam elé.

*Adele szemszöge*

Kipakoltam a cuccaimat és megpróbáltam felhívni Stewet. Nem sok sikerrel. Ki van kapcsolva. Utána hívtam anyát,de nem vette fel. Komolyan kezdtem aggódni,hogy mi történt velük…?

***

Egy gyors ebéd után összeszedtem magam… Ami tovább tartott,mint gondoltam. A szemeim még mindig vörösek voltak,alatta hatalmas fekete karikák. Az arcom beesett,mivel nem birok enni.

-Borzalmasan nézel ki. - mondtam a saját tükörképemnek.

Hosszas tépődés után végre rávettem magam,hogy bemenjek a suliba. Mire odaértem szerencsére becsengettek,így nem kellett összefutnom a régi ismerősökkel és elmesélni nekik mi minden történt velem.

Bizonytalanul kopogtam az igazgatói iroda ajtaján,majd beléptem. Mr. Rocio vetett rám egy pillantást,majd ridegen megszólalt.

-Minek köszönhetem a látogatását?

-Vissza jöttem az országba,és valószínüleg itt is maradok egy darabig. Szeretném folytatni a tanulmányaimat.

-Ennek semmi akadálya. De van valami,aminek bizonyára nem fog örülni. – hosszas szünetet tartott,átlapozott pár iratot az asztalán,majd ismét rám nézett és folytatta – Évet kell ismételnie.

Azt hittem rosszul hallok. Ott akkor,abban a pillanatban azt hittem,hogy ennél rosszabb már nem jöhet.