59. fejezet - Oxford street

Reggel van. A napfény átkúszik a redőny alatt. Átfordulok a másik felemre és eltűröm az arcomat csiklandozó tincseket. Nagyot nyújtózok,majd felülök a puha franciaágyban. A szobát frissen főzött kávé illata tölti meg. Csak most veszem észre,hogy szerelmem nincs mellettem. Visszafekszem és várok rá.

Nem telt el két perc… Niall két bögrével a kezében sétál felém. Az egyiket oda adja nekem,majd szótlanul mellém bújik. Kortyolom a kévémat,közben tekintetem Niall pucér felsőtestén legeltetem. Észre veszi ezt,majd elmosolyodik. Még mindig nem szól semmit,ahogy én sem. Hosszasan végig mér,majd szeme találkozik az enyémmel. Csak néz,és néz. Állom tekintetét. Egyszer végre megszólal.

-Jó reggelt Kicsim! Hogy aludtál? – mosolyog szüntelenül.

-Jó reggelt! Nagyon jól. És te?

-Én is… - ahogy befejezte letette a bögréjét,majd az enyémet is. Megragadott derekamnál fogva és magához húzott. Percekig csak ölelt.

Éreztem parfümének és bőrének keveredett illatát,amit már oly sokszor magamba szívtam. Ez most sem volt másképp. Lehunytam a szemem és hallgattam édes szuszogását,ami a nyakamat csiklandozta.

Meg sem kellett szólalnunk,szavak nélkül is értettük egymást. Ez a fajta csönd sose volt kínos.

Kibontakoztam öleléséből és szembe fordultam vele. Lágyan megcsókolt,majd összekulcsolta ujjainkat. Megnyugvás és melegség árasztott el,mintha az idő megállt volna és csak mi ketten léteznénk.

-Szeretlek Adele!

-Én is szeretlek Niall!

Boldogság járt át. Most ismét minden jóra fordult. A sok rossz után még mindig meg van az az egy dolog,amiért érdemes élnem és küzdeni: a szerelem.

Az idilli pillanatot Louis törte meg.

-Niall! Az istenért! El fogunk késni. Ma van az első stúdiós napunk. Gyere már!

Nos igen. A bahamai egy hét rettentő gyorsan eltelt. Most ismét a londoni lakásban élünk a fiúkkal. Mióta haza jöttünk eltelt 2 hét. Niall és a srácok megállás nélkül dolgoznak,így nem is marad sok idejük rám. Ez kicsit lelomboz,hiszen munkám nincs,amivel le tudnám kötni magam. Adem még nem adott ki újabb melót.

Mostanában ezeket a szürke februári napokat zongorázással,olvasással és kockulással töltöm. Jó mi? Tudom sokan irigyelnek,de nekem ez így kicsit sem jó. Utálom ezt a semmit tevést. Egyszerűen kikészít.

A srácok két perc alatt készen voltak és már rohantak is. Úgy döntöttem,hogy ideje végre valami újat csinálni. Összeszedtem magam és elindultam az Oxford street felé. Úgy éreztem,hogy emberek között kell lennem. És ha van rá lehetőségem,akkor munkát találni.

-Basszus!

Megálltam az út közepén,mint akinek gyökeret vert a lába. Belém hasított a felismerés…

Olyan hülye voltam,hogy abba hagytam a sulit. Tehát még érettségim sincs. Nyolc általánossal és egy közép fokú nyelv vizsgával spanyolból semmit nem érek az ég világon. 17 éves vagyok. Nem itt kéne tartanom…

Az emberek furcsán néztek rám és néhányan belém is jöttek. Persze. Ott álltam London egyik legforgalmasabb utcájában és csak meredtem előre.

Annyira szerelmes voltam…és annyira az álmomnak éltem,hogy nem is gondolkoztam el azon,hogy mit is teszek valójában. Ha most nem is,de később biztosan megfogom bánni ezt a kalandot. Kaland!? Igen,ez talán csak egy kaland. Mert semmim nincs,ha jobban belegondolok. Niall és a srácok az egyetlen dolog,ami Londonhoz köt. De ez sem lesz mindig így. Ők majd elmennek fél évre…talán egy egész évre turnézni. Akkor mi lesz velem? Teljesen egyedül leszek. Munka nélkül,mert ugye a mi drága Ademünk nem hajlandó venni a fáradtságot arra,hogy munkát adjon.

Gondolat menetem félbe szakadt. Egy idegen férfi lökött a földre.

-Elnézést! – fölém hajolt és megragadta a karomat. Felhúzott álló helyzetbe. – Tényleg ne haragudj. Nagyon sajnálom. Fáj valamid?

Aggodalmaskodott,mivel könnyeim utat törtek és sírni kezdtem. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam elmondani neki,hogy nem miatta sírok,hanem magam miatt. Azért mert egy hatalmas idióta voltam. Inkább a szerelmet választottam,ami nem is lenne baj,ha mellette tanulnék.

Abban a pillanatban nem érdekelt,hogy egy idegen pasi áll velem szemben. Megragadtam a pólóját és szorosan megöleltem. Nem tudott mit kezdeni a dologgal. Nem ölelt vissza,de nem érdekelt. Hosszú percekig csak sírtam,és sírtam.

-Hé! Nyugi,gyere. – lehámozott magáról és megfogta a csuklómat. Elvezetett egy kis kávézóig. Amíg elsétáltunk odáig sikerült abba hagynom a sírást. Beléptünk és leültünk egy félreeső asztalhoz.

-Ne haragudj. Nem miattad borultam ki ennyire. – erőltettem egy kis mosolyt. A srác – akinek még mindig nem tudom a nevét – csak bólintott,majd bele harapott a muffinjába.

-Egyébként Gary vagyok. Elmesélhetnéd,hogy mi volt a baj.

-Adele. – fogtam vele kezet – Igazából csak annyi,hogy most jöttem rá,hogy elcsesztem az egész életemet. És most választanom kell. Vagy a szerelem és egy zongorista,esetleg zeneszerzői karrier itt Londonban vagy pedig 2 teljes gimis év otthon,Kaliforniában.

-Hűha. Én mindenképp az elsőt választanám. Mi ebben a nehéz? – nevetett.

-Nem kapok munkát. Hetek óta csak otthon ülök,ahelyett,hogy a stúdióban dalokat írnék. Más munkát meg nem kapok,mivel 17 vagyok és nincs érettségim. Otthagytam a sulit a zene miatt…

-Így már más.

-Röviden ennyi. – sütöttem le a szemem.

-De még mindig jobban jártál mint én.

-Azt nem hiszem… - nevettem.

-Nem!? – kerekedtek el a szemei – Látod ezt itt? – mutatott az órájára,ami nem éppen közép kategóriás volt – Lopott. És ezt? – végig húzta kezét egész felsőtestén. – Esprit ing, Vans cipő,Levis farmer és Converse táska. Egyik sem eredeti. A külsőmből élek. Lehet,hogy kinevetsz,de modell vagyok. Teljes mértékig hetero. – nevetett – Minden napom azzal telik,hogy rohangálok össze-vissza Londonban és melót keresek. Nincs menedzserem,se semmi hasonló. A fizetésem arra elég,hogy a külvárosi „gettoban” legyen egy 2 szobás lakásom. Kocsiról ne is beszéljünk.

-Azta. Eddig bele se gondoltam,hogy milyen emberi sorsok vannak.

-Kössz szépen. – nevetett fel ismét.

-Jajj ne már! Nem úgy értettem. Csak tudod… A pasim… A One Direction egyik tagja. Ezt kaptam tőle. – kinyújtottam a karom és megmutattam neki a gyűrűt. Hosszasan nézegette.

-Ez bizony igazi… El tudod képzelni,hogy mennyit ér?

-Nem merem.

Itt véget ért a beszélgetésünk. Gary beletűrt barna,kicsit kócos hajába.

-Örültem a találkozásnak. Ne haragudj,de mennem kell. Itt a számom,ha lenne kedved találkozni. – mosolygott,majd lelépet. Olyan gyorsan,hogy megszólalni sem volt időm. Hátra dőltem a székben és zsebre tettem a cetlit. Pár percig ücsörögtem még,aztán elindultam haza. Most már nem is érdekelt az Oxford street-i forgatag.