36. fejezet - Problémák...

Reggel hatalmas visítással keltem. A szemeim kipattantak és a felettem vigyorgó szupersztárra vándoroltak.

-Harry Styles! Te beteg állat! – kiabáltam vele és próbáltam megszabadulni a jéghideg hó létől. Kirohanásomra csak egy kaján vigyorral válaszolt és Niallt is megjutalmazta egy adaggal. Amíg ők ketten hadakoztak,az ablakhoz surrantam. Kitártam és a párkányról összeszedtem az összes havat és egy hatalmas hógolyót gyúrtam belőle. Sunyi módon Hazza mögé osontam és beledobtam a nadrágjába. Minden rajongót megszégyenítő visítással ugrott le az ágyról és szökdelt össze-vissza a szoba közepén,mintha ez segítene.

Csak egy gonosz vigyorral néztem a jelenetet. Niall már kidőlt a nevetéstől.

-Kapd be! – röhögött Harry teljesen átázott nadrágban.

-Biztos?

-Te csak az enyémet! – nevetett fel a háttérben Niall.

Az értelmes beszélgetésünk itt félbe szakadt,mivel megint a legjobbkor csörgött a telefonom.

 -Szia. – hallottam Stew letört hangját.

-Szia. Minden rendben?

-Nem igazán.

-Mi történt? – türelmetlenkedtem.

-Apa eladta a házunkat.

-Hogy mi? Miért? És most mi lesz veletek?

-Akkor egy szemétláda… Társult valami új céghez,ami temérdek mennyiségű pénzt követelt tőle. A bank már nem adott neki hitelt,és mivel ez a ház az ő nevén volt,eladta. Tegnap reggel állított be hozzánk az új lakókkal. Anya olyan szinten maga alatt van… Nem tudom mit csináljak.

-Költözzetek ti is Londonba. – mondtam nemes egyszerűséggel,de belül majd fölrobbantam,hogy már megint mindent tönkretesz az apám.

-Azt hiszed ilyen egyszerű? Anyának itt a munka helye,ahol most nagyon jól keres. És végre én is találtam magamnak állást. De tudod milyen nehéz ez nekünk? Robin is itt van velünk. Velünk fog élni. És tudod miért? Mert az apja elhagyta őket,az anyja pedig súlyos depresszióban van. Kórházi kezelések alatt van a nap 24 órájában. Adele! Te kibaszott szerencsés vagy.  És remélem egyszer én is mondhatom,majd ezt ilyen nyugodtan.

-Tudod,hogy nem úgy gondoltam…

-Hogy? Adele hogy? – hallottam,hogy itt vége… elkezdett sírni. Mindig erős volt,kitartott minden helyzetben. Csak a legkilátástalanabb esetekben hagyta el könny a szemét. Éreztem,hogy most tényleg nagy a baj.

-Ssssh! Nyugodj meg! Amint tudok haza megyek. És minden rendben lesz. Oké?

-Nem kell,hogy haza gyere. Tudom,hogy a munka és a szerelem most neked mindennél fontosabb. Nem is ezért hívtalak,hanem… Nem is tudom. Annyira egyedül érzem magam.

Kicsit gondolkoztam,hogy most mit is mondjak neki…

-Itt vagy? – kérdezte pár másodperc csend után.

-Persze,csak tudod…öhmmm….

-Nem tudsz mit mondani. Tudom,ismerlek már.

-Stew! Már megint mit csinálsz!? Ahelyett,hogy segítenél nekünk itt terpeszkedsz a kanapén. Emeld meg magad kisfiam és pakolj ki a dobozokból! – hallottam anya hangját a háttérből.

-Jól van már! – morgott a bátyám – Ne haragudj,de mennem kell. Kész káosz van. Szia Hugi. Szeretlek.

-Oké. Menj csak,de várj! Most akkor hol fogtok lakni?

-Robinék házában.

-Értem. Na szia. Szeretlek. – elköszöntem és leraktam a telefont. A srácok időközben leléptek. Legalábbis nagyon úgy tűnt. Vettem egy gyors zuhanyt. Imádtam,ahogy a forró cseppek alatt a gondolataim teljesen magukkal ragadnak. Magam előtt láttam Robinék házát, anyát és Stewet,ahogy veszekednek. A ’nővérem’ és meg jót nevetünk rajtuk. Mint általában. Nagyon hiányoztak,és ezután a beszélgetés után ez az érzés jobban felerősödött bennem. Na meg a mérhetetlen gyűlölet és undor,amit az apám iránt éreztem.

Kiöblítettem a sampont a hajamból és kimásztam a zuhanyzóból. A gondolataim egyből magamra terelődtek,amikor megláttam magam a tükörben. Kezdenem kéne valamit magammal. Borzalmasan nézek ki. Látszik,hogy ellustultam. Közelebb mentem és végignéztem az arcom minden egyes apró részletét. Nem találtam semmi kivetni valót… most az egyszer. Megszárítottam a hajam és közben eldöntöttem,hogy keresek egy tánc iskolát a közelben. Majd beszélek Danielle-el,hátha tud valamit ajánlani.

Végeztem a fürdőszobai teendőimmel és visszamentem a szobába,kerestem egy melegítő nadrágot és választottam egy Niall féle pólót,amit még nyáron csórtam el tőle. Komótosan lesétáltam a lépcsőn és a nappaliban befészkeltem magam Louis és Niall mellé. Valami idióta rajz filmet néztünk. Egyáltalán nem kötött le. Kezdtem éhes lenni,ezért kimentem a konyhába… Benéztem a hűtőbe és a szekrényekbe és rájöttem,hogy nem is vagyok éhes. Felmentem az emeletre,bezárkóztam a szobánkba és felnyitottam a laptopomat. Annyira unatkoztam,hogy Twitteren visszakövettem kb. 500 embert a 3500-ból. Végig néztem a 87 Facebook értesítésemet és válaszoltam mind a 12 üzenetre. Nem tudtam már mit kezdjek magammal. Kínomban felhívtam Lexit. Megbeszéltük,hogy együtt ebédelünk az egyik belvárosi Burger Kingben.

Időben elkezdtem készülődni. Felvettem egy vastag,kötött,hosszított fölsőt. A kedvenc magassarkú csizmámmal és hozzá a kockás kabát. Nem volt valami hideg,de azért egy ujjatlant is vettem a szerelésem alá. A sminkkel most sem nagyon törődtem, egy kis szempilla spirált tettem fel. Semmi többet. Fél tizenkettőkor tipegtem le a srácokhoz.

-Hát te? Hova készülsz? – vigyorgott Louis és végigmért.

-Lexivel ebédelek. – adtam meg a rövid választ – Manó! El tudsz vinni?

-Aha.

-Köszi. Amúgy ti egész nap lustálkodni fogtok? Ki sem teszitek a lábatokat???

-Nem terveztük. – ült fel Zayn – Jól hallottam,hogy Lexivel találkozol?

-Igen. Miért?

-Kérd már a twitterét! Légyszííí.

-Jól van. – nevettem a kutyakölyökhöz hasonlító arc kifejezésén. Nagy nehezen elindultunk és a megbeszélt időpontra – délre – ott is voltam. A kocsiban nyomtam egy gyors puszit Niall szájára és kiszálltam.

-Vigyázz magadra Kicsim!

-Oké,megígérem. – mosolyogtam és becsaptam az ajtót. A kajdáldáig csak pár lépés volt az utam,lassan elindultam a bejárat felé és közben az eget figyeltem. Gyönyörűen esett a hó. Nem is figyeltem a lábam elé,aminek persze egy hatalmas esés lett a vége. A forgalmas utcában. Tök jó. Megint sikerült leégetned magad az emberek előtt,Adele. Ügyes vagy!

-Segítsek? – jött egy édes hang a hátam mögül.

-Igen,kérlek. – nevettem magamon és megragadtam Lexi kezét.

-Szia. – mosolygott.

-Szia. – köszöntöttem én is és megöleltem,majd bementünk a gyors étterembe és rendeltünk. Leültünk egy eldugott asztalhoz egymás, és a tálcáink társaságában. Levettük a kabátainkat… Valami furcsát vettem észre barát nőm kezén.

-Veled meg mi történt?

-Semmi. – húzogatta a pulcsija ujját.

-Ahhoz képest tele vagy vágásokkal. Bántottak?

-Nem,dehogy is. Ezt…én… - elcsuklott a hangja és könny gyűlt a szemében.

-Bennem megbízhatsz. – próbáltam megnyugtatni.

-Nekem nincsenek szüleim. Se testvérem. A nagyszüleimmel élek,akikkel nem lehet semmit megbeszélni. A nagyapám reggeltől estig a kocsmában van. A nagymamámnak meg…nincs sok hátra… Barátaim sincsenek… vagyis vannak,de csak kihasználnak. Senkinek nem mondhatok el semmit,mert vagy kibeszélnek vagy pedig… Minden mocskos dolog amit el tudsz képzelni. Átkozom a napot,amikor megszülettem. Úgyis csak egy lyukas óvszer miatt vagyok itt. Engem senki nem akart. Mindenkinek csak nyűg és teher vagyok. – egyre jobban folytak a könnyei és kezdett hisztérikussá válni a viselkedése.

-Ne mondj ilyeneket! Vannak barátaid. Itt vagyok például én. – mosolyogtam rá,hátha sikerül megvigasztalnom. Nem válaszolt semmit,csak megtörölte az arcát és vett egy mély levegőt.

-Sajnálom…

-Nem kell!!! Tudod… azt hiszem Zayn nagyon megkedvelt. – tereltem a témát.

-Igazán?

-Bizony,megkért,hogy kérjem el a twitter neved.

A beszélgetés többi része Zaynről és a fiúkról szólt. Na meg persze a szerelemről. Valamiért nagyon megbíztam benne. Nagyon megszerettem a kis csajt.

-Holnap este csinálunk egy kis bulit. Nincs kedved eljönni?

-Hát persze,hogy lenne. – vigyorgott teli szájjal;mintha az előbbi depinek nyoma se lenne.

Kettőkor álltunk fel az asztaltól és indultunk el.