Reggeli – de inkább már ebéd – után elindultunk Ademhez. A
kész dalt ma kell bemutatnom. Ettől kicsit félek,de remélem minden rendben
lesz. Az út jó hangulatban telt. Mindenki vigyorgott,amit szóvá is tettem.
-Van valami,amiről te még nem tudsz. – tördelte kezeit
Louis.
-Igen!? És mi az? – kértem számon.
-Háát…tudod…
-Louis ne már! Adele,lehet,hogy nem fogsz örülni,hogy csak
most szólunk,de… - vette át a szót Liam.
-Robin tegnap este írt nekem. – nyögte végre ki Harry.
-Mi???? – az állam valahol a földet súrolta a döbbenttől. A
barátnőm,akiről azt hittem,hogy meghalt és aki miatt teljesen depressziós
lettem az exével cseveg – akit állítólag el akar felejteni - ,de engem nem
képes felhívni. Nem szóltam semmit. Erre nem lehetett válaszolni. Csak néztem
ki a fejemből. Miért nem hívott fel? Mi baja van? Mi történt azon a bizonyos
napon? Számtalan kérdés kavargott a fejemben,amire még nem kaptam választ.
A stúdióba érve egyre nagyobb volt rajtam a feszültség.
Szerencsére a fiúk megértőek voltak és inkább nem szóltak hozzám. Amikor
beléptünk a terembe minden szem ránk szegeződött. Adem intézett felém egy
megnyugtató pillantás. Egy másik férfi is volt bent,öltönyben és nyakkendőben.
Szigorú tekintettel mért végig. A hosszú asztal széksorai között
megpillantottam egy idősebb nőt is. Nem volt szimpatikus; se ő,se az a pasi. Na
mindegy…Lesz ami lesz. A srácokkal helyet foglaltunk. Rajtam volt a sor,hogy
elkezdjem a dalt elemezni. Felálltam,végigsimítottam a nadrágom,majd a zsebéből
elővettem a jegyzetfüzetemet. Amíg szinte a semmiről beszéltem folyton Adem
arckifejezését lestem. Lehajtott fejjel hallgatta –szerintem értelmetlen –
szövegemet. Kétségbe esve Niallra néztem.
-Elég lesz. Menjünk. – tátogott.
-Nos…azt hiszem mindent elmondtam. Mi lenne,ha
meghallgatnánk…
-Remek ötlet. Kérem jöjjenek utánam! – pattant fel Adem és a
két idegent a kijárat felé kezdte terelni.
-Ennyire borzalmas voltam? – kérdeztem,amikor már ők hárman
kint voltak.
-Háát…kicsit össze-vissza beszéltél. De ne aggódj! Nem ezen
fog múlni. – bíztatott Liam.
Megöleltem őket – hátha jobb kedvem lesz – és elindultak a
többiek után,hogy elénekeljék. Szerencsére ehhez nem kellettem,mert Louis
megtanulta a zongora részt is. Egyedül maradtam,tehát kihasználtam az alkalmat
és felhívtam Robint.
-Őőőő. Szia. – szólt bele meglepődötten.
-Szia. Miújság? Hallom jól vagy. – mondtam kicsit cinikusan
– Miért nem hívtál vagy írtál? Tudod mennyire aggódtam!? Azt hittem,hogy… - nem
tudtam folytatni,könnyeim nem engedték.
-Ne! Ne sírj! Jól vagyok. Tudod… Nem voltam azon a gépen.
-Mi?
-Dugóba kerültünk és lekéstem. Egy másfél órával később
induló járattal jutottam haza.
-De akkor miért nem tudtunk elérni?
-Mert kórházban voltam…
-Jézusom. Miért? Mi történt?
-Megint előtört a nyári dolog…
-De megígérted,hogy nem teszel kárt magadban.
-Igen,tudom. Nem is tettem. Most ennél sokkal rosszabb volt.
Teljesen magamba fordultam. Mély depresszióban voltam 4-5 napig. Az orvosok nem
engedték,hogy kommunikáljak veletek,amitől csak rosszabb lett az állapotom.
Anyának végre sikerült elérni,hogy internet és térerő közelbe kerüljek. –
nevetett fájdalmasan – De most már minden rendben van. Beszéltem Harryvel
is….és hát… Nem is tudom. Olyan kedves és megértő volt. Nem tudom őt
elfelejteni.
Csak némán hallgattam barátnőmet. Könnyeim egyre jobban
folytak,de most már örömkönnyek formájában. Hihetetlen jó érzés volt tudni,hogy
jól van. Lelkileg lehet,hogy nem teljesen,de él. És most vele beszélek. Szűk
negyed óra után elköszöntünk és megbeszéltük,hogy amint lehet meglátogatjuk
egymást.
Még 10 perc hosszas várakozás után végre kinyílt az ajtó.
Adem oda rohant hozzám és felkapott. Megpörgetett a levegőben.
-Fantasztikus vagy kislány.
-Akkor ez azt jelenti,hogy a borzalmas dumám ellenére
tetszett nekik a dolog?
-Igen. Elvannak ragadtatva. – mosolygott szélesen.
Sikítozva ugrottam a nyakába. Ez hihetetlen. Ez az első
igazán nagy sikerem. Hosszas tombolás után végre sikerült lenyugodnom és
megbeszélni a továbbiakat.
***
-Öltözz fel! Siess már!
-Mi…hol…ki?
-Ne máár! Adele!
-Tudod,hogy hajnali 2 óra van?
-Igen. De mutatni akarok valamit.
-Nem várhat reggelig?
-Nem! Légy szíves! – lerántotta rólam a takarót és az ölembe
dobta a ruháimat. Kelletlenül felöltöztem. Kint várt rám a ház előtt. Kiléptem
az ajtón és megragadta a kezem. Elindultunk London sötét utcáin.
-Hova megyünk? Megint elrabolsz?
-Mi az,hogy megint!? Amúgy…csak be szeretném pótolni az
elmúlt egy hetet.
-Na persze… mindezt hajnalban.
-Jól van. Lebuktam. Nem csak ez a tervezem. – nevetett.
Az út további részét csendben töltöttük. Elértünk a Temze
partjára.
Szembe velünk a gyönyörűen kivilágított London Eye. Egy darabig
álltunk a korlát mellett és a várost figyeltük. A folyó vize hullámzott és
csillogott rajta a színes fény. Amíg belemerültem a nézelődésbe Niall mögém
állt és hátulról átkarolta a derekamat.
-Tetszik? – suttogta.
-Gyönyörű…ezért érdemes volt felkelni. – mosolyogtam és egy
puszit nyomtam az arcára.
-Na gyere! – felkapott és elindultunk egy lépcsőn lefelé.
Egyenesen a kavicsos folyópartra. Óvatosan beültetett egy csónakba,majd ő is
beszállt és elkezdett evezni. Nem szóltam semmit,csak mosolyogva néztem evező
karjait. Olyan hihetetlen pillanatok voltak ezek,amiket sose fogok elfelejteni.
Pár perc múlva már a London Eye előtt sétáltunk. Szerencsére
egy lélek sem volt itt. Leültünk egy padra és hosszan beszélgetünk és hülyéskedtünk.
Már a Nap is felkelt és a város életre kelt.
-Szerintem induljunk.
-Jól van. – egyezett bele hamar.
-Szeretlek. – suttogta evezés közben.
-Én is. – mosolyogtam és lassan közeledni kezdtem felé.
Arcunk csak pár centire volt egymástól. Ajkaink összeértek és édesen
megcsókoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése