66. fejezet - Keserű boldogság

Sziasztok! :)
Igazából most nincs semmi lényeges információm,de ezt mindenféle képpen leírom nektek.
Nem gondoltam volna,hogy egyszer bárkit is ennyire meg fog fogni ez a történet. Adrienne.*,amit írtál... Számomra hihetetlen. Köszönöm nektek,hogy olvastok és tartjátok bennem a lelket egy-két biztató hozzászólással. Köszönöm a 10.000 látogatót. (ami tudom,nem éppen a legtöbb,de nekem nem ez számít)

Imádlak titeket! :*

Rebe xx

A házkutatás nem tartott sokáig. Maximum 10 perc. Hamar megtalálták,amit kerestek… A két egyenruhás,fejüket lehajtva jöttek felém. Mindkettőjük kezében egy-egy nejlon tasak,benne valamiféle bizonyítékkal. Egyre jobban mardosott a kíváncsiság és a tudatlanság.

-Sajnáljuk Ms. Othen,be kell jönnie velünk a rendőrőrsre;kihallgatásra. – mondta a magasabbik,majd megigazította a sapkáját.

-Mégis miért? Mi történt?

-A kollégák még nem értesítették önt semmiről?

-Nem… Igazából még csak… - az órámra pillantottam – 11 órája léptem át határokat,és jöttem haza. Fogalmam sincs,hogy mi folyik itt.

-Semmi gond. Jöjjön velünk,és bent mindent megbeszélünk.

Észrevétlenül bólintottam,majd a szobámba mentem. A két rendőr az ajtóban álltak,amíg elkészültem. Elég kellemetlen helyzet volt,de tudtam,hogy ez még csak az eleje. Lesz ennél még rosszabb is.

Lesétáltam az emeletről,oldalamon a két férfival. Vetettem Robinra egy kétségbe esett pillantást,hátha ad egy kis erőt,megnyugtat… Sajnos nem. Két kezével eltakarta a száját és kidülledt szemekkel nézett rám. Oda léptem hozzá és megöleltem.

-Nem lesz semmi baj. Tudod…ennél rosszabb már nem lesz. – suttogtam. Nem húztam sokáig az időt,kiléptem az utcára és beszálltam a rendőrautó hátsó ülésére. Szerencsére nem kellett sokat utaznunk,maximum 10 percet. 

De nekem az is elég volt arra,hogy végig pörgessek magam előtt mindent,amit tettem. Nem csináltam semmit,ami sérti a törvényeket. Szóval vagy Stewe keveredett bele valamibe,vagy anya. De az is lehet,hogy eltűntek… vagy… NEM! Az nem lehet. Ennyire nem lehet szerencsétlen és búskomor az életem. Megpróbáltam elhessegetni a sötét gondolatokat a fejemből,de ahogy egyre közelebb haladtam a „vallató” szobához,egyre csak egy szó lüktetett bennem: HALÁL.

Bementem és leültem az asztal elé helyezett székre. Semmi nem volt bent,csak egy szék,egy asztal és velem szemben egy rendőrnő…

-Mikor hagyta el az országot?

-Először nyáron,2 hétig voltam távol. Utána 4 hónapig itthon voltam. Ezt követően ismét elutaztam,több mint 3 hónapra,és most értem haza.

-Tartotta a kapcsolatot a családjával?

-Persze.

-Milyen gyakran beszéltek?

-Hetente,körülbelül 5-10 percet.

-És mennyit tud a családjáról? Volt valami szokatlan,esetleg zavarodottság,amikor beszéltek?

-Igazából nem tudom… Én is mindig rohantam,ők is. Csak az alapvető dolgokról beszéltünk. A szokásos sablon kérdések… Hogy vagy? Milyen munka?

-Értem,köszönöm. Ha valamit megtudunk,értesítjük.

-Rendben,de akkor most már elmondaná,hogy miért vagyok itt? És hogy mi történt?

A szigorú tekintetű,középkorú nő rám nézett. Egyenesen a szemembe. Égetett a tekintete. Rövid szünet után,egy sóhaj kíséretében elkezdte.

-A bátyját eszméletlenül találtuk meg egy hotel szobában. Az édesanyja hívott fel minket,hogy eltűnt,és aggódik érte. Eleinte nem foglalkoztunk az üggyel,mert csak 3 órája tűnt el. Aztán kaptunk egy bejelentést. A hotelből. A vendég órák óta nem hagyta el a szobát,kérésre sem. Kimentünk a helyszínre. A hotel szobában megrekedt a cigaretta füst és a tömény alkohol szaga. Az áldozat a földön hevert. Azonnal tudtam,hogy alkohol mérgezése van,esetleg drog túladagolás. A személy leírás illett az eltűnt fiúra. Tehát a bátya most kórházban van, toxikológián. A ház kutatásra azért volt szükség,hogy bizonyítékot szerezzünk a droggal való vissza éléssel.

Körülbelül már 2 perce mondja megállás nélkül. Én ebből csak annyit értettem meg,hogy drog,alkohol,kórház,vissza élés. Megnyugodtam,hogy még él a bátyám,de rettegtem attól,hogy börtönbe kerül. Azt nem élné túl. Túl gyenge ahhoz,hogy megbirkózzon ezzel.

Ismét ezek a kettős érzelmek… Megnyugvás és pánik. Már nem tudom őket kontrolálni. Gombóc volt a torkomban,a tekintetem elfátyolosodott és hányingerem volt. Nekem ez sok. Nem lehet belőle börtön töltelék,úgy hogy már apa. A rácsok mögül senki nem lehet család apa. Mi lesz a kicsivel? Nikki lelkileg egy roncs,Stewe valószínűleg 3-5 évet kap majd ezért… Édesistenem. Mi vár még ránk? Mivel büntet még meg minket a sors? Nem piszkos egyikünk lelke sem,hogy ezt tegye velünk. Nem vétkeztem nagyot… De ha mégis,ezerszer meggyónnám.

Sírva hagytam el a rendőrség épületét. Látnom kellett anyát. Hogy ha én nem tudtam,hogy hol van,ő sem tudja,hogy hol vagyok. Vagyis nem tudja,hogy itt vagyok. De ki érti ezt!?

Fogtam egy taxit,hamar elhozott. Előkaptam a pénztárcám és oda szórtam a sofőrnek egy kis aprót. Észre sem vettem,hogy angol fontot…

Bementem a hatalmas épületbe. Nem pocsékoltam az időt a bejelentkezéssel és a segítség kéréssel. Pontosan tudtam,hogy merre menjek. Valami hang súgta bennem,merre menjek. Talán az ösztön és az adrenalin…

Valahol az emeleten bolyongtam,amikor a folyosón megláttam.

-Anya!!! – kiáltottam. Felkapta a fejét és kiesett a kezéből minden. Én mint egy őrült rohantam felé. A karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem magamhoz,amennyire csak tudtam. Nem akartam elengedni. Örökre a biztonságot nyújtó ölelésében akartam maradni.

-Édesistenem… - nyögte,majd ő is sírni kezdett. Kezével a hátamat simogatta. Isteni érzés volt őt újra látni és érezni. Még akkor is,ha nem voltunk boldogok,hiszen megviselt minket az élet. Ennek ellenére úgy örültünk egymásnak,mint még sose. Talán ezt nevezik keserű boldogságnak…